Ma 2021 május 18. Erik, Alexandra napja van. Holnap Ivó, Milán napja lesz.
e9511a41a1a734b3f0cbdedc114d760b.jpg

Az örök kettős mércéről (Anne Applebaum)

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

Néha nem kell megmondani, mert már megmondták. Így van ez a kettős mércével is. Anne Applebaumnál senki sem foglalja jobban össze azt, amit egyébként Magyarország vagy legalábbis a magyar jobboldal nap mint nap megél.

Ha baloldali vagy, ha legalábbis szavakban elfogadod a kánont, a haladó Nyugat mindent vagy majdnem mindent elnéz. Üzleti érdeket persze ne sérts, mert az mindig rossz vért szül, de a többin átsiklanak. Korrupción, csaláson, sőt, még a durva nacionalizmuson és kirekesztésen is, ha például magyarok az áldozatok, mint Robert Fico Szlovákiája esetében.

Ellenben ha szembemész a dogmákkal, hangosan kimondva, mit gondolsz róluk, gyorsan te leszel maga az ördög. Anne Applebaum alább következő megfigyelése persze egy szűkebb területre vonatkozik, a kommunizmus és a nácizmus értékelése közötti hatalmas különbségre. De gondoljuk csak végig, ha valakik ideológiai okból elfogadhatóvá tették a saját szemükben, sőt a világ előtt is a sztálini bűnöket, akkor igazán nem nagy dolog régiós rosszfiút faragni egy anyagi érdekeket mélyen sértő közép-európai vezetőből.

A ]]>Perm-36]]> munkatábor Oroszországban

„Ez a probléma először sok évvel ezelőtt tudatosult bennem, amikor végigmentem a Károly hídon (…). A hídon (…) öt-hat méterenként pontosan olyan portékát árultak, amire az ember egy ilyen kifejezetten képeslapra kívánkozó helyen számít. Bűbájos utcákról készült festményeket, filléres ékszereket és láncokat »Prága« kulcsaival. A csecsebecsék között szovjet katonai felszerelés is volt: sapkák, jelvények, övcsatok és kicsiny bádogkitűzők, rajtuk Lenin és Brezsnyev képei (…).

A látvány nem csekély meglepetéssel töltött el engem. A szovjet holmikat vásárló emberek többségükben amerikaiak és nyugat-európaiak voltak. Mindannyian még a gondolatától is elborzadnának annak, hogy horogkeresztet viseljenek. Viszont nem volt egyiküknek sem ellenére, hogy egy sarló-kalapácsos pólót vagy kalapot vegyen magának. Apró észrevétel mindez, olykor azonban az efféle apró észrevételek segítenek hozzá leginkább a kulturális hangulat érzékeltetéséhez. Ezúttal a tanulság a napnál világosabb: miközben az egyik tömeggyilkosság szimbóluma iszonyattal tölt el bennünket, a másik tömeggyilkosságé nevetésre késztet.

Hogy a Prágát járó turistákból hiányzik a sztálinizmussal kapcsolatos ellenérzés, arra részben magyarázattal szolgál, hogy szintén hiányzik a nyugati tömegkultúrából. A hidegháború megteremtette James Bondot és a kalandfilmeket, valamint azokat az egysíkúan ábrázolt oroszokat, akik a Rambo-filmekben láthatók, ám nem hozott létre olyan igényes alkotásokat, mint a Schindler listája vagy a Sophie választása. Steven Spielberg, aki valószínűleg a legtekintélyesebb hollywoodi rendező, a japán (A nap birodalma), illetve a náci koncentrációs táborokról készített filmeket, és nem a sztálini koncentrációs táborokról. Az utóbbiak nem ragadták meg hasonlóképpen Hollywood képzeletét.

Martin Heidegger német filozófus rövid ideig nyíltan támogatta a nácizmust, s ezzel nagyon sokat ártott a saját reputációjának, igaz, a nácik iránti lelkesedés Hitler legszörnyűbb rémtettei előtt ragadta magával. Másfelől viszont Jean-Paul Sartre reputációja a legkevésbé sem károsodott amiatt, hogy a francia filozófus dühödten állt ki a sztálinizmus mellett a háborút követő években, amikor minden érdeklődő bőséggel hozzájuthatott a Sztálin rémtetteiről szóló bizonyítékokhoz. »Mivel mi nem voltunk tagjai a Pártnak – írta egyszer Sartre –, nem a mi kötelességünk volt, hogy írjunk a szovjet munkatáborokról; szabadságunkban állott felülemelkedni a rendszer természetéről folytatott vitákon, feltéve, hogy nem történtek szociológiai jelentőséggel bíró események.« (…)

Még mindig előfordulhat, hogy egy amerikai tudós könyvet publikál arról, hogy az 1930-as évek tisztogatásai hasznosak voltak, mert elősegítették a felfelé irányuló mobilitást, és ezáltal előkészítették a peresztrojkát. Még mindig előfordulhat, hogy egy brit irodalmi szerkesztő azért utasít vissza egy könyvet, mert az »túlságosan szovjetellenes«. Mindazonáltal ennél jóval általánosabb, hogy az emberek unottan vagy közönyösen viszonyulnak a sztálini terrorhoz. Egy könyvemről, melyet az 1990-es években írtam a korábbi Szovjetunió nyugati köztársaságairól, egy máskülönben becsületes kritikában ez volt olvasható: »Itt tört ki az 1930-as évek borzalmas éhínsége, amely által Sztálin több ukránt pusztított el, mint ahány zsidót Hitler megölt. Mégis, Nyugaton hányan emlékeznek erre? Végül is, a gyilkolás meglehetősen unalmas volt, és látszólag nélkülözte a drámaiságot«. (…)

Sok emberből Sztálin bűnei nem váltanak ki ugyanolyan zsigeri reakciót, mint Hitleréi. Ken Livingstone, hajdani brit parlamenti képviselő, London jelenlegi polgármestere egyszer megpróbálta elmagyarázni nekem a különbséget. Igen, a nácik »gonoszok« voltak, mondta. A Szovjetunió viszont »deformált« volt. Sok ember vélekedik hasonlóan, még azok is, akik nem régi vágású baloldaliak: a Szovjetunió valahol egyszerűen rossz útra tévedt, de alapvetően nem olyan módon volt rossz, ahogy Hitler Németországa.

Egészen a közelmúltig lehetséges volt az európai kommunizmus tragédiájával kapcsolatos közérzület hiányát bizonyos körülmények logikus következményének minősíteni. (…) A témát feldolgozó tudományos munka alacsony színvonala hosszú időn át a források elégtelenségéből fakadt. A levéltárak hozzáférhetetlenek voltak. A táborokat tilos volt megközelíteni. Televíziós kamerák soha nem filmezték le a táborokat és áldozataikat úgy, ahogyan ez megtörtént Németországban a második világháború végén. A képek hiányának viszont a megértés szenvedte kárát.

De az ideológia is szerepet játszott abban, hogy felemás módon értettük meg a szovjet és a kelet-európai történelmet. A nyugat-európai baloldal képviselői közül némelyek megmagyarázni és néha még mentegetni is igyekeztek a táborokat és a terrort, mely az 1930-as évektől létrehozta őket. 1936-ban, amikor már szovjet parasztok milliói dolgoztak táborokban vagy éltek száműzetésben, Sidney és Beatrice Webb brit szocialisták terjedelmes írást tettek közzé a Szovjetunióról, amelyben egyebek közt azt fejtegették, hogy miként »érzékeli fokozatosan a leigázott orosz paraszt a politikai szabadságot«. A moszkvai kirakatperek idején, amikor Sztálin önkényesen ártatlan párttagok ezreit küldte táborokba, a drámaíró Bertolt Brecht azt mondta a filozófus Sidney Hooknak, hogy »minél ártatlanabbak, annál inkább megérdemlik a halált«.

Még az 1980-as években is akadtak tudósok, akik továbbra is a keletnémet egészségügyi ellátás előnyeiről vagy a lengyel békekezdeményezésekről beszéltek, aktivisták, akik nehezen viselték el azt a felhajtást és figyelmet, melyet a kelet-európai táborokat megjárt disszidensek keltettek. Ennek talán az volt az oka, hogy a Szovjetunió alapító atyáiként tisztelt filozófusokat – Marxot és Engelst – a nyugat-európai baloldal is a magáénak vallotta. Részben közösek voltak a kifejezéskészlet elemei is: a tömegek, a küzdelem, a proletariátus, a kizsákmányolók és kizsákmányoltak, a termelőeszközök magántulajdona. Túlságosan élesen elítélni a Szovjetuniót egyet jelentett volna annak elítélésével, aminek egy részét a nyugati baloldal egykor szintén értéknek tekintette.

Nem csak a szélsőbaloldal és nem csak a nyugati kommunisták éreztek kísértést, hogy olyan dolgokat hozzanak fel Sztálin bűneinek mentségére, amilyeneket Hitleréire sohasem hoztak volna fel. A kommunista eszmények – a társadalmi igazságosság, minden ember egyenlősége – egyszerűen jóval vonzóbbak a legtöbb nyugati ember számára, mint a nácik rasszizmusa és azon álláspontja, mely szerint az erőseknek győzedelmeskedniük kell a gyengék felett. Még ha a gyakorlatban a kommunista ideológia valami nagyon különbözőt jelentett is, az amerikai és a francia forradalmak intellektuális leszármazottainak nehezebb volt egy olyan rendszert elítélniük, amely, legalábbis látszatra, hasonlított a sajátjukhoz. Ez talán segít megmagyarázni, hogy a Gulag szemtanúinak beszámolóit miért hagyták figyelmen kívül vagy bagatellizálták el a kezdet kezdetétől ugyanazok az emberek, akiknek eszükben sem volt kételkedni a Primo Levi vagy Elie Wiesel által a holokausztról írt tanúságtételek érvényességében."

Anne Applebaum: A Gulag története, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005

szerző: Agent Urgul - ]]>http://mandiner.blog.hu]]>

Tisztelt olvasók! Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Flag Polgári Magazin facebook oldalát, a következő címen: ]]>https://www.facebook.com/flagmagazin]]>
- Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!

Köszönettel és barátsággal!

]]>www.flagmagazin.hu]]>

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Mondom a magamét (5299) Mozaik (83) Sport (729) Jobbegyenes (2029) Gasztronómia (539) Nagyvilág (1455) Mozi világ (440) Vetítő (30) Emberi kapcsolatok (36) Flag gondolja (33) Autómánia (61) Gazdaság (657) Alámerült atlantiszom (142) Irodalmi kávéház (504) Életmód (1) Tereb (138) Rejtőzködő magyarország (168) Belföld (6) Egészség (50) Titkok és talányok (12) Politika (1578) Tv fotel (65) Szépségápolás (15) Kultúra (6) Heti lámpás (255) Történelem (14)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>