Theresa Révay könyve nem lopta be magát a szívembe, nem került a kedvencek közé. A regény olvasása közben végig azt éreztem, hogy két nagyszerű történet van egybedolgozva, de az összekötő anyag hiányzik belőle, vagy pedig nem elegendő.

Az egyik szál Livia Grandi története, aki a híres Grandi üvegfúvó család leszármazottja; a másik szál pedig a szudétanémet Wolf család története. Livia Grandihoz pedig a francia Nagel család kapcsolódik, aki családjába a nő beházasodik.
A három család mindegyike összefüggésben áll az üveggel valamilyen formában, ill. mindhárom család összefüggésbe került a háborúval: sorsuk, történetük az életük valamelyik pontján találkozik egymással és keresztezik egymás útját.

 

A regény olvasatja magát, tényleg kíváncsi voltam a leírt eseményekre, de nem a lelkes izgalom tartotta bennem a lelket, hanem az érdeklődés: vajon mi fog történni amit nem sejtek, és amit nem tudok? Hogyan fog tovább izgalomban tartani az írónő, illetve hogyan lesz érdekesebb a regény? Vártam rendületlenül de hiába. „A labdát senki sem csapta le.”
Mondhatom, hogy mindhárom család élete a háború után néhány évvel jóra-jobbra fordult, mondhatom, hogy minden szereplő élete elindult a boldogság útján, mondhatom, hogy „minden jó, ha a vége jó”, de ez egy hollywoodi sikersztori. Nekem pedig erre nincsen szükségem. Ezekben nem hiszek.

Természetesen vannak szomorúságok és bonyodalmak a regényben, megtalálhatóak benne megoldandó problémák, cselszövések; találkozunk a szerelemmel is, ami sajnálatos módon főleg a testiség formájában nyilvánul meg, de ez kevés. Többet szerettem volna tudni a muránói üvegműves UNOKÁJÁRÓL, mert itt nem a lányáról van szó. Érdekelt volna az ő tényleges története, a Grandi műhely újbóli felvirágoztatása.
Érdekelt volna a háborús vonal is, mert eddig mindenhol a zsidók meghurcolásáról olvastam. Itt halvány képet kaphattam az orosz katonák szörnyűségeiről, amit az eredetileg nem Németországban élő németekkel kapcsolatban olvastam. Sorolhatnám tovább…

T.Révay kétségtelenül jól tud bánni a szavakkal. Gyönyörűen megfogalmazott mondatokat is olvashattam, a könyv elején el tudtam volna sírni magam egy-két háborúval kapcsolatos jelenet leírásánál, vannak a regényben nagyon tetsző mondatok, amik a fordító munkáját is dicsérik.

„De vajon voltak-e valaha is mások ezek a fényrablók, mint vágytól megszállott csábítók? Mozdulataik érzékisége, egyszerre éber és lágy pillantásuk, a lángok fényében edzett arcukon tükröződő bűvölet és tisztelet a teljességet hajszoló szerelmesekhez tették hasonlatossá őket.”

 

Mostanában sokat foglalkoztatott témákra is találtam néhány gondolatot, ezeknek igazán megörültem:

„Az élet nem olyan, mint egy megtervezhető, egyenes út, Francois. Nagyon is bonyolult dolog, tele zavaros érzelmekkel, ködös benyomásokkal, ezek néha szépek és fenségesek, máskor pedig mocskosak és féktelenek. Az élet zsiborog, lüktet, megéget, fájdalmat okoz…”

„…Hogy anyaként és feleségként szerethessünk, tudnunk kell, kik vagyunk, én pedig nem tudok lassítani. (..) .., de el kell fogadnod olyannak, amilyen vagyok, nem pedig olyannak, amilyennek elképzeltél.”