Theresa Révay könyve nem lopta be magát a szívembe, nem került a kedvencek közé. A regény olvasása közben végig azt éreztem, hogy két nagyszerű történet van egybedolgozva, de az összekötő anyag hiányzik belőle, vagy pedig nem elegendő.
Az egyik szál Livia Grandi története, aki a híres Grandi üvegfúvó család leszármazottja; a másik szál pedig a szudétanémet Wolf család története. Livia Grandihoz pedig a francia Nagel család kapcsolódik, aki családjába a nő beházasodik.
A három család mindegyike összefüggésben áll az üveggel valamilyen formában, ill. mindhárom család összefüggésbe került a háborúval: sorsuk, történetük az életük valamelyik pontján találkozik egymással és keresztezik egymás útját.
A regény olvasatja magát, tényleg kíváncsi voltam a leírt eseményekre, de nem a lelkes izgalom tartotta bennem a lelket, hanem az érdeklődés: vajon mi fog történni amit nem sejtek, és amit nem tudok? Hogyan fog tovább izgalomban tartani az írónő, illetve hogyan lesz érdekesebb a regény? Vártam rendületlenül de hiába. „A labdát senki sem csapta le.”
Mondhatom, hogy mindhárom család élete a háború után néhány évvel jóra-jobbra fordult, mondhatom, hogy minden szereplő élete elindult a boldogság útján, mondhatom, hogy „minden jó, ha a vége jó”, de ez egy hollywoodi sikersztori. Nekem pedig erre nincsen szükségem. Ezekben nem hiszek.
Természetesen vannak szomorúságok és bonyodalmak a regényben, megtalálhatóak benne megoldandó problémák, cselszövések; találkozunk a szerelemmel is, ami sajnálatos módon főleg a testiség formájában nyilvánul meg, de ez kevés. Többet szerettem volna tudni a muránói üvegműves UNOKÁJÁRÓL, mert itt nem a lányáról van szó. Érdekelt volna az ő tényleges története, a Grandi műhely újbóli felvirágoztatása.
Érdekelt volna a háborús vonal is, mert eddig mindenhol a zsidók meghurcolásáról olvastam. Itt halvány képet kaphattam az orosz katonák szörnyűségeiről, amit az eredetileg nem Németországban élő németekkel kapcsolatban olvastam. Sorolhatnám tovább…
T.Révay kétségtelenül jól tud bánni a szavakkal. Gyönyörűen megfogalmazott mondatokat is olvashattam, a könyv elején el tudtam volna sírni magam egy-két háborúval kapcsolatos jelenet leírásánál, vannak a regényben nagyon tetsző mondatok, amik a fordító munkáját is dicsérik.
„De vajon voltak-e valaha is mások ezek a fényrablók, mint vágytól megszállott csábítók? Mozdulataik érzékisége, egyszerre éber és lágy pillantásuk, a lángok fényében edzett arcukon tükröződő bűvölet és tisztelet a teljességet hajszoló szerelmesekhez tették hasonlatossá őket.”
.jpg)
