És ez még akkor is tekintélyt parancsoló adat, ha a magyar irodalmi recepció mindig is hajlamos volt egy-egy nevet kiragadni az erdélyi rezervátumból. Így munkát és energiát spórolt: amíg a kiválasztottat sztárolhatta, a többire már nem volt muszáj odafigyelnie.

Volt Sütőnk, és volt KAF-unk, és nem volt Székely Jánosunk vagy Király Lászlónk. Vagy ha mégis, hát elenyésző mértékben. Ám ahogy Kányádi költészete ellenállt mindenféle áramlatnak és izmusnak, úgy állt ellen ő maga mindenféle divatos kiválasztásnak. Egyszerre volt képes megjeleníteni az anyaország által elvárt kisebbségi sors toposzait és fordulatait, majd felülemelkedni ezen.

Egyszerre adta vissza a romantikus Tündérország és a valóságos Erdély mindennapjait. Egyszerre volt az Isten háta mögött és a Halottak napja Bécsben költője. A Fától fáig és az Éjfél utáni nyelv hírmondója. Miközben egyetlen értéket sem hagyott veszni maga körül: ugyanúgy fordította a szász és jiddis népköltészetet, ahogy a román, észt vagy svéd költőket.

Ritka az olyan versíró, aki ennyire élne a kortárs emlékezetben. Hiszen tudjuk, a költő külön akusztikát kap a halállal, életműve halálában válik egészszé, melyet életében testével takart el. (Radnóti írja ezt némi keserűséggel József Attila posztumusz népszerűsége kapcsán.) Kányádi életműve azonban, amelyet a Helikon Kiadó nemrégiben háromkötetnyi reprezentatív válogatásban adott közre, már most teljesnek látszik. Még akkor is, ha még bővül, gyarapszik. Megbonthatatlan, egységes, szerethető.

Ennek fényes bizonyítéka, hogy lassan nincs olyan szavalóverseny magyar nyelvterületen, ahol a szabadon választott versek harmada ne az övé lenne. Ne csendülne fel valahol a Fekete-piros vagy a Valaki jár a fák hegyén. Miért kedvelik ennyire? Talán mert úgy posztmodern, hogy semmit sem tud róla. Úgy érthető, hogy mégis megőrzi a titkait. Úgy gördülékeny, hogy minden olvasással újabb és újabb rétegek tárulnak fel. Dallamos, mégis szabálytalan. S ha egyszer belopózott a fülünkbe, a város semmilyen zaja ki nem veri onnan: "már csak magamat benned és / magamban téged óvlak / ameddig célja volna még / velünk a fönnvalónak".

nol.hu, Papp Sándor Zsigmond