{...} évtizedek óta, az évszázados történelmi folyamatot megtörve nem gyarapszik, hanem gyorsuló mértékben fogy a népesség, ezáltal erősen romlik a korösszetétel, kevés a munkába lépő fiatal és sok a nyugdíjba vonuló polgár.

A népességfogyást ugyan mérsékli, hogy a kiváló létfeltételek és egészségügyi gondoskodás révén gyorsan araszol felfelé a várható élettartam, de ez csak eltakarja és egyben növeli is a gazdaság munkaerő-utánpótlásának gondjait. A munkaerő­piacról kilépő korosztályokat azok lélekszámát messze alulmúló létszámú nemzedékekkel eredményesen pótolni nem lehet. A hiányt a munkaerő termelékenységének emelkedése sem képes ellensúlyozni.

Európa a jól behatárolható mértékű és ütemű demográfiai apály következtében már ma és a közeljövőben is folyamatosan növekvő mértékben számíthat majd a gazdasági fejlődést visszahúzó jelenségek egész sorára.

Mielőtt az ezek orvoslására elgondolt gyógymódokkal foglalkoznék, először célszerű megvizsgálni, hogy ez a távoli, és még az egész közeli múltban – talán a második világháborúig – miért nem volt így, hogyan voltak az európai társadalmak képesek arra, hogy még katasztrofális, háborús, vagy epidemikus emberveszteségeket is rövid időn belül „befoltozzanak”. Hazánkban így volt ez az 1241-es tatárjárás, az 1526 és 1686 közötti török megszállás után, de még az első, sőt a második világháború után is. A katasztrófákat követő néhány évtized elég volt arra, hogy a korábbi népességszámot is meghaladjuk. Ez a jelenség azonban 1981-től megszakadt, és azóta is tart a demográfiai lejtmenet. (Érdemes megemlíteni, hogy az első és azóta ismétlődő gazdasági megszorítások 1979-ben kezdődtek.) Hamarosan a hazai népességet a kérdéskörben kanonizált szaktudomány jó kétmil­lióval kevesebbnek láttatja. De miben rejlik a népesség regenerációs képességének elvesztése? Ez lenne inkább a megválaszolandó kérdés a jövőbeli trendek mechanikus előrevetítése helyett, hogy esetleg gyógymódot is lehessen találni.

A magyarázat minden valószínűség szerint a létmód közelmúltbeli alapvető változásaiban rejlik. Évezredekig az emberiség inkább közösségi, mint individuális keretekben élt és dolgozott. Így a közösségek szükségleteik nagyobb hányadát önellátóan fedezték, a nemzedékek együtt éltek, és folyamatosan váltották egymást. Azon múlott az önellátás (a túlélés) sikere is, hogy ez a generációs együttélés meg ne szakadjon. Ebben a modellben a gyermek kezdetben költség volt, mint ahogy az idősek ellátása is; de egyben haszon is, hiszen a kicsiktől az aggastyánokig mindenki kivette részét a boldoguláshoz szükséges javak előállításából.

Mára a profitlogikára hangolt társadalmi vezérelvre alapított normák kiszorították a közösségekből a gyermekneveléshez és az idősek gondozásához szükséges minimális szolidaritást is. Ha nem lesznek gyermekeim, ki gondoz majd öregségemre? Ha nem gondozom az öregeket, akkor én sem várhatok majd gondoskodást... Ezek az elvek érvényesültek századokon át, s ezek cserélődtek le az elidegenedett egyén hamis öngondoskodási elvére.

A létmód nagyot változott a második világháború után. Beköszöntött a hosszú béke és az individuális boldogulás időszaka. Mivel az államok a békére és nem a háborúra készültek, teljesen kivonultak a népességpolitikából, azt magánügynek tekintették és tekintik ma is. A Harmadik Birodalomban – hasonlóan a mi az ötvenes években követett politikánkhoz – még az állam, készülve egy újabb háborús összecsapásra, erősen ambicio­nálta a gyermeknemzést. A német frontharcost azzal küldték szabadságra, hogy gyermeket is nemzzen, és nálunk is elterjedt az anyának kötelesség, a lánynak meg dicsőség a szülés elve. A hosszú békével együtt az individuális boldogulásra épített jólétnek – ami egyben jelszava és korszelleme is lett napjainkig a fejlett világnak – már útjában áll a gyermek, mert zavarja az individuális anyagi boldogulást. Az izolált egyén magáról öregkorában is önállóan kíván gondoskodni. Mindez azonban a látszat és a mögöttes ideológia. A valóságban az izolált egyénekre építő piacgazdaság valójában megvonja a demográfiai túlélés támasztékainak jó részét, és azt is a profitba konvertálja. Az egyénnek juttatott jóléttöbbletet a gyermekvállalás elmaradásából pótolja, de öregkorára gyakran tetemes létnívócsökkenéssel kell szembenéznie, kiváltképp a közel­jövőben, a kisebb számú jövedelemtermelő munkavállaló miatt.

A többletjövedelmek és vagyonok a profitlogikára épülő országokban szinte kizárólag az egyre szűkebb rétegeknél koncentrálódnak, pedig az izolált egyén egyre hatékonyabban termel, aminek többlethaszna azonban csak kis részben csapódik le nála. Ma már a gazdaságban a munkaerőhiány vészcsengői hangosan szólnak.

Hazánk az évszázadok során bevált megoldást, a népesség reprodukálását választotta, ehhez keresi intenzíven a gyógymódokat. Nálunk is többször volt betelepítés, többnyire nem túl sikeres. Gondoljunk csak arra, hogy a betelepült kunok, akik jelentékeny haderőt képviseltek, éppen a tatárok támadása előtt hagytak faképnél bennünket; vagy az is intő példa lehet, hogy a roma népesség méltó életkörülményei megteremtésének elmaradásában nem egyedül a többségi társadalom a hibás. Nem a mi tisztünk megítélni, hogy Európa nyugati tá­jain a betelepültekkel kapcsolatos évtizedes negatív tapasztalatok ellenére mégis miért ebben látják a megoldást.

Jobban tennék, ha nem akarnák ránk erőltetni az ő megoldásaikat. Az erőszakos betelepítések soha nem jártak békével és boldogulással, hanem zűrzavarral. Elég ehhez Izrael állam fél évszázados történelmét áttekinteni.

Boros Imre - ]]>www.magyarhirlap.hu]]>