Az egyik a West and the Rest szójátékra épülő összefüggés.

Ennek lényege az, hogy a Nyugat a nyílt és rejtett erőszak világtörténelmileg leghatékonyabb formáit kifejlesztve, jó fél évezrede egy sajátos „munkamegosztást” kényszerít rá a világ „maradékára”, vagyis a „Rest”-re. Ezt talán úgy lehetne szemléltetni, hogy ha az uralkodó közgazdaságtannak abból az alaptételéből indulunk ki, amely szerint a ráfordítás-haszon kettősségében kell szemlélnünk a világot. A Nyugat az általa kifejlesztett komplex erőszaktechnika segítségével e globális munkamegosztási rendszerében mindent magához húz, ami haszon, és mindent kitol a világ perifériáira (the „Rest”), ami ráfordítás, költség, áldozat. Legyen az környezetpusztítás vagy éppen a globális tömegpusztító fegyverként üzemeltetett kereskedelmi televíziók kultúrmocska.

Van azonban egy, az előbbivel szorosan összekapcsolódó másik fontos pillére is a Nyugat globális uralmának, és ez egy planetáris dimenziójú energetikai rendszer létrehozása és fenntartása. Az ember a nyugatias modernitás évezredei előtt csak a saját izomerejére, majd nagy testű háziállatainak energiájára, esetleg a szél és a vízi energia felhasználásának ősi módszereire támaszkodhatott. Ezekkel az energiaforrásokkal azonban a globális kapitalizmus komplex rendszere eleve megvalósíthatatlan lett volna. Ennél sokkal több, illetve sokkal „sűrűbb” energiára volt szükség, és ezt találta meg a modernitás embere a fosszilis energiaforrásokkal való rablógazdálkodásban. A fosszilis energiaforrások több százmillió év alatt elpusztult, és a fölkéregbe lesüllyedő növényi maradványokból jöttek létre egyfajta „szénkörzés” első állomásaként. Ennek lényege, hogy ezek a növények, (a szénkörzésre utaló „karbon” korban) megkötötték a föld légkörében szén-dioxid formájában jelenlévő szenet, és aztán ez a földkéreg mélyebb rétegeiben rögzült. Ezt a több mint kétszázmillió éven át tartó folyamatot az emberiség most valamivel több, mint kétszáz év alatt teszi meg, de most már „visszafelé”, vagyis kiszedi a földkéregből az ásványi szenet, kőolajat és földgázt, elégeti, és így visszajuttatja a légkörbe szén-dioxid formájában. Mindez azt jelenti, hogy ezzel egymilliószorosára gyorsítja fel a planetáris szénkörzés második fázisát. Ma még senki nem képes megmondani, hogy mindennek milyen következményei lesznek, de nem marad következmények nélkül, az egészen bizonyos.

Ráadásul mivel a fosszilis energiaforrások keletkezése kizárólag arra a néhány százmillió évre korlátozódott, és azóta a folyamat nem ismétlődött meg, így az emberiség egy nagyon is véges készletet éget el. S tekintettel arra, hogy e három fosszilis energiaforrás adja az emberiség által felhasznált energia 90 százalékát, összmennyiségük évi tízmilliárd tonna kőolajnak felel meg, a készletek kimerülésének réme Damoklesz kardjaként lebeg az emberiség felett. Ebből az egyre fenyegetőbb helyzetből többféle kiút kínálkozik. Az egyik, hogy valamilyen alternatívát keres az emberiség. Ezt elvileg a megújuló energia (szél és napfény) is jelenthetné, ám ez csupán szép „zöld” illúzió. Az atomenergia alapanyagának planetáris készletei sem jelentenek igazi alternatívát, mert összmennyiségük ezeknek sem biztosít hosszabb távú jövőt, mint a fosszilis energiaforrásoké. És végül hatvan éve dolgoznak a tudósok a fúziós energia előállításán, ami elvileg korlátlan energiabőséget jelentene, de a valóra váltása egyelőre módfelett bizonytalan.

Ha ezek az esélyek semmivé válnak, maradnak még a fosszilis energiaforrások eddig ismeretlen, vagy épp csak megismert, de kitermelhetetlen készleteinek feltárásából adódó lehetőségek. Az azonban egyértelmű, hogy ezek az eljárások igen kockázatosak, környezetrombolók és módfelett költségesek. Ráadásul az energetikai alapszlogen szerint a legolcsóbb energia a fel nem használt energia, így az emberiségnek legelőször is azon kellene elgondolkodnia, hogy vajon mennyire valósak azok a szükségletek, amelyek évente tízmilliárd tonnás nagyságrendben igénylik a fosszilis energiahordozókat. A legmélyebb létszerveződési probléma tehát az, hogy a Föld mint véges rendszer előbb vagy utóbb biztosan „ledob” magáról egy olyan élőlényt, amely komolyan gondolja, hogy létezhet végtelen exponenciális növekedés véges rendszerben. Ha a nyugatias modernitás még annyi ideig kívánná üzemeltetni létmódját, mint az ősi egyiptomi birodalom, akkor négyezer év múlva nemcsak a Naprendszer, de az egész galaxis összes anyaga sem lenne elég az emberiség anyag- és energiaszükségletének fedezésére. A Nyugat tehát nyilvánvaló ontológiai zsákutcában van, így egész létértelmezési logikáját kellene újragondolnia ahhoz, hogy megoldást találjon energiafilozófiája feloldhatatlannak tűnő ellentmondásaira.

Bogár László – magyarhirlap.hu

Tisztelt olvasók! Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Flag Polgári Magazin facebook oldalát, a következő címen: ]]>https://www.facebook.com/flagmagazin]]>
- Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!

Köszönettel és barátsággal!

]]>www.flagmagazin.hu]]>