A Nyugatrómai Birodalmat az 5. században német-római keresztény birodalommá átszervező – korábbi szóhasználattal élve – germánok (a mai németek elődei) az elmúlt tizenöt században pozícióik megtartásáért és időnként a puszta fizikai létükért ádáz küzdelmeket folytattak. A mai történelemtudomány által kanonizált tételek szerint legalább a 10. századtól, de joggal vélelmezhetően annál jóval előbb is a magyarság sorsa párhuzamosan futott a németségével. Ez kezdetben nem nélkülözte az ádáz ellenségeskedést és a másik fél fizikai megsemmisítésére irányuló kísérleteket sem, mint a német-római hadak katasztrofális vereséggel végződő 907-es kalandját a Pozsonyhoz közeli csatatéren, amiről a hivatalos történetírás, de a magyar állam is még megemlékezni is elfeledkezett 2007-ben, az esemény ezeregyszáz éves évfordulóján.

Szent István királyunk óta házassági szerződéssel is megpecsételten – bár soha nem konfliktusmentesen, de – az egymásra utaltság és az együttműködés az eltelt évszázadok alatt váltakozó intenzitással fennmaradt. A németség romba döntésére irányuló kísérletek általában nekünk sem ígértek túl sok jót. A Német–római Birodalmat szétporlasztó, 17. századi harmincéves háborúban a németség ellenfelei még az akkori iszlám főhatalommal, Törökországgal is szövetkeztek, hogy céljai­kat elérjék. Ezt megelőzően, sajnos, mi sem kaptunk segítséget az akkori németséget uraló Habsburgoktól az oszmánok betörésekor, annak ellenére sem, hogy ez az uralkodóház már évszázadokkal ezelőtt áhítozott arra, hogy megszerezze a magyar trónt. A vesztfáliai béke (1648) után a németségnek több mint három évszázadot kellett várnia, hogy ismét meghatározó európai pozícióba manőverezze magát. Addigra azonban Németországnak a kontinentális Európa erőforrásait egyesítő, nem minden tekintetben békés szándékát rendre keresztezte a világnagysággá nőtt brit birodalom.

A britek még a napóleoni háborúkat lezáró és Európa keresztény uralkodóit (Oroszország, Poroszország, Ausztria) egyesítő, 1815-ben kötött Szent Szövetséget is sikeresen bontották meg, amikor Oroszországot természetes szövetségesei mellől az első világháborút megelőző évtizedben eltántorították, pedig az orosz cár még 1849-ben is szövetségi kötelezettségét teljesítve küldte intervenciós hadseregét a magyar forradalom és szabadságharc leverésére. A napóleoni háborúk fő győztese (három évig az oroszok Párizst is megszállva tartották) ezzel a lépésével a vesztébe rohant, és magára szabadította a hetven évig tartó, kommunizmusnak nevezett „filmszakadást”.

A második világháború után az angolszász hatalmak, felismerve a porig sújtott Németország miatt keletkezett európai hatalmi űrt, a politikai törpepozíció vállalásáért cserébe hozzájárultak Németország gazdasági talpra állításához, amit a kettéosztott ország keleti felén a volt szovjet fél a legnagyobb erőfeszítése ellenére sem tudott ellensúlyozni és rendszerének előnyeit meggyőzően elővezetni. Németország politikai törpeszerepének meghaladását az Európai Unióban eltöltött évtizedek, kiváltképpen az euró bevezetése óta felettébb lehetővé tették. Az állam folyamatosan kereste a kibontakozás útját. Ennek előfutárát a múlt század hetvenes éveiben indított Ostpolitikban tisztelhetjük, vagy­is Willy Brandt és Helmut Schmidt kancellárok tevékenységében.

A különbség a Harmadik Birodalom kezdetben nem is sikertelen hasonló törekvései és a jelenkor német politikája között, hogy ellentétben a múlt század harmincas-negyvenes éveivel, ezúttal szembefordulás és erőszak helyett a folyamat felettébb békés jelleget öltött. (Van, aki tud tanulni a történelemből, főként a kudarcból, és van, aki nem.) Az Ostpolitik középpontjában máig az orosz–német együttműködés áll, mint a múltban, a közelmúltban a maga kimeríthetetlen komparatív előnytengerével. Modern technológia találkozhat bővében rendelkezésre álló nyersanyaggal, energiahordozóval és az egészet működésbe hozni tudó munkaerőtömeggel, ami a feleket és a kapcsolt területeket (Kelet-Közép-Európa) évszázadok óta nem tapasztalt kedvező gazdasági erőhelyzetbe, világpiaci vezető szerepbe hozhatná. A jelek szerint ez a sikerpotenciál másoknak, főként a hanyatlásnak indult angolszász világnak a szemében éppen veszteségpotenciált jelent, az évszáza­dok óta gyakorolt világpiaci dominancia meggyengülését, esetleg elvesztését.

Ne feledjük, hogy Napóleon bukása óta immár két évszázada az angolszász erők (az angolok és az első világháború vége óta az Egyesült Államok) birtokolják a világhatalmi vezető pozíciót. Mindezeket tudva érhető mindaz, ami manapság Németországban történik, az ország gyengítése, dezorganizálása. Mindenekelőtt szükséges a gazdasági pozíciók megingatása.

Ez az Amerikából importált válsággal kezdődött, majd az euró alárendelődött a dollárnak, önálló pénzként jelentőségét vesztve. Ez pedig az euróból a legtöbb hasznot húzó németeknek fáj a legjobban, és nekik kerül a legtöbbe. Ezt követte napjainkban a Volkswagen-botrány és a vezető német bank, a Deutsche Bank körüli zűrök. Ha már a nyolcvanas években azt írta egy vezető német napilap, hogy a VW egy német emlékmű, amelyet megkarcolni is bűn, akkor a Deutsche Bankról – amelyet Lenin a porosz junker-militarista imperializmus oszlopának nevezett – is joggal elmondható ugyanez. A két emblematikus cég a németek szemében erős bástyát, tájékozódási pontot testesít meg már nemzedékek óta. Mindezt az egzisztenciális jólétért cserébe magán szinte minden gyalázatot eltűrni képes, alapvető létösztöneiktől lecsupaszított választók és az immunrendszerüket tovább bénító „EU-konform” jogi környezet éppen a migránsválság kapcsán csak fokozza. Németország nagy bajban van, s vele Európa is. Ideje lenne ébredni.

]]>www.magyarhirlap.hu]]> - Boros Imre