Új „Jeremiás próféta” térít Londonban. Jeremy Corbyn az angol Munkáspárt új elnökjelöltjei közül messze a legesélyesebbnek látszik. Akár megválasztják, akár nem, e választással a Munkáspárt történetének kritikus elágazási pontjához érkezett.

Anglia elmúlt közel fél évszázadát az a sajátos paradoxon határozta meg, hogy az elvileg a történelmi tradíciót képviselő Konzervatív Párt, vagyis a (conserva) Tory egyre határozottabban fordult a lehető legszélsőségesebb „létfelélő” liberalizmus felé. E folyamat Margaret Thatcher elnökké, majd miniszterelnökké választásakor érte el csúcspontját.

A Vaslady már megválasztásakor világossá tette, hogy „there is no such thing, that society”, vagyis nincs olyan, hogy társadalom. Vagyis hogy csak az atomizált, egymással élet-halál harcot vívó önző egyének, az érdekeiket gépként „racionalizálni” képes homo Oeconomicusok vannak, semmi más. A globális tőkestruktúrák „új szabadságának” korlátlan teret adó, ám a „munkaerő állatok” gigantikus csordáit a 19. századi, dickensi kapitalizmusba visszaterelni kívánó törekvéseire hosszú időn át semmilyen válasza nem volt az önmaga történelmi talapzatától már régóta elszakadó akkori Munkáspártnak, ha úgy tetszik, a baloldalnak. De aztán lett! Amikor 2002-ben Margaret Thatchert, az akkor már régen exkormányfőt arról kérdezték, mit tart munkássága legnagyobb eredményének, elgondolkodott, majd határozottan ezt válaszolta. „Tony Blairt és a New Labourt. Ezzel ugyanis arra tudtuk kényszeríteni az ellenfeleinket, hogy megváltoztassák gondolkodásukat.”

És ebben teljesen igaza is volt. Valóban személyes győzelmének tekinthette a New Labour, vagyis az Új Munkáspárt létrejöttét. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a Tony Blair vezette, úgynevezett harmadikutas New Labour egy szociálisan ugyan talán valamivel érzékenyebb, de mégis csak második Konzervatív Párttá vált. Ez a hasonulás egy darabig ugyan nagyon sikeres volt, de aztán kikerülhetetlen hanyatlás indult el.

A globális tőkestruktúrák stratégiai érdekeinek teljes kiszolgálása Tony Blair és az „Új Munkáspárt” részéről nemcsak a társadalom- és gazdaságpolitikában volt látványosan érzékelhető. Az a szélsőségesen atlantista, Amerika-barát, neokon álláspont, amelyet Tony Blair például az iraki amerikai megszállással kapcsolatban követett, már csak az utolsó csepp volt a pohárban. És bár Tony Blair megbukott, negatív öröksége azóta is pusztít, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy idén májusban a Munkáspárt történelme egyik leggyengébb választási eredményét érte el. A brit választók inkább szavaztak a hitelesebbnek tűnő konzervatívokra, mint a konzervatív narratíva görcsösen másnak láttatni akaró megismétlésénél többre nem nagyon képes Munkáspártra. A három másik elnökjelöltnél éppen egy nemzedékkel idősebb, hatvanhat éves Corbyn is tudja, hogy a globális tőkeérdekekkel való frontális ütközés nem igazán ígér sikert. De nem is erre építi stratégiáját, hanem egy olyan koncepcióra, amelyet ő „quantitativ easing for people” néven emleget. Ennek megértéséhez arra van szükség, hogy felidézzük, mit is jelent a quantitativ easing az uralkodó elbeszélési mód nyelvén.

A QE fogalmát magyarul „mennyiségi lazításnak” szokták fordítani. A kifejezés arra utal, hogy a pénzkibocsátásra önmagát feljogosító globális pénzhatalmi rendszer, amelyet lényegében az amerikai „nemzeti bankként” működő FED, illetve az európai „fiókjainak” számító EKB és a londoni City testesít meg, nagy tömegű új és olcsó pénz bocsát ki. A kiinduló feltételezés az, hogy nincs kellő kereslet, ezért hatalmas kihasználatlan kapacitások vannak. Tehát hogy garantálható, a kibocsátott többletpénz nem fog inflációt okozni, mert „fedezetként” ott van az a többletprodukció, amit az eddig kihasználatlan, de ezután már használatba vett kapacitások kezdenek majd ontani a „mennyiségi lazítás” nyomán. Jeremy Corbyn gazdasági programjának alappillére tehát ez az egész társadalmat megcélzó „mennyiségi lazítás” (quantitative easing for people), amely állami segítséggel alulról próbálná meg felpörgetni a gazdasági növekedést. Mert, mint mondja, a 2008-as válság után a legtöbb nyugati állam központi bankja így vagy úgy elkezdett ugyan több pénzt kibocsátani annak érdekében, hogy újraindítsák a gazdaságot, de az eredmény inkább csak a pénzintézeti vezetők fizetésemelésein látszott meg, és egyáltalán nem következett be az, amit „lecsorgási hatásként” szoktak nevezni. Ez a fordulat arra utal, hogy előbb vagy utóbb a szerény körülmények között élő többség is érezni fogja a javulást, ám az elmúlt hét év során ez a javulás egyáltalán nem következett be.

Corbyn most egy olyan stratégiai fordulatot próbál politikailag előkészíteni, amely a globális tőkestruktúrákkal való új egyezségre épülne. Ennek az egyezségnek a lényege pedig hasonló logikára alapozódna, mint Roosevelt idején a New Deal vagy a háború utáni „jóléti állam” Nyugat-Európában. Vagyis hogy a globális tőke belássa, hogy ha emeli a béreket és magasabb adót fizet, az rövid távon a profitja csökkenését jelenti, de hosszú távon kiváló befektetés. A magasabb bér és a magasabb adó nyomán emelkedő színvonalú állami ellátás sokkal kreatívabb és innovatívabb munkaerőben ölt majd testet, és ez hosszú távon valójában növelni fogja a profitokat. „Mindössze” arra lenne szükség, hogy a globális tőkestruktúrák mindezt megértsék és elfogadják. Corbyn kísérlete keskeny és kockázatos ösvény, de az ilyen s ehhez hasonló kísérletek nélkül a nyugati baloldal önfelszámolása tovább gyorsul.

]]>www.magyarhirlap.hu]]> - Bogár László