A globális üzleti elit ikonikus hetilapja, az Economist 2010-ben egy, a magyarországi multiellenes érzelmeket ostorozó cikkében azt írta, hogy a közép-európai térségbe beáramló, döntően multinacionális tőke „a jólétbe katapultálta” a térség lakóit. És persze súlyos megrovásban részesített mindenkit, aki ebben kételkedni mert. A katapult említése azért persze nem volt túl szerencsés, hiszen nem éppen kellemes képzetek társulnak hozzá. Akár a kődobáló harci eszközről, akár a vadászpilótákat kirepítő szerkezetről van szó. De fogadjuk el, hogy e túlzó szóhasználat azt a drámai életszínvonal-javulást próbálta érzékeltetni, amely szerinte térségünkben végbement.

Nem tudhatjuk, hogy az Economist elemzői végeztek-e részletes számításokat, de, hogy Magyarország esetében a számaik nem igazán tükrözik vissza a valóságos folyamatokat, az egészen biztos. A „jólétbe katapultálás” pontos definícióját ugyan nem adták meg a cikkben, de az ember joggal gondolná, hogy a gazdasági növekedés, a foglalkoztatás és a reálbérek növekedése mindenképpen ebbe a kategóriába tartozik. Márpedig, ha e fontos mutatók hosszú távú alakulását vizsgáljuk, akkor ennek éppen az ellenkezőjét látjuk. Mivel a külföldi tőke 1988 óta jöhet be az országba, lassan huszonöt év folyamatairól kellene számot adnunk. A nemzeti jövedelem éves átlagos növekedési üteme ebben az időszakban az egy százalékot is alig éri el, és egyelőre nemigen látszik ennek jelentős javulása. A foglalkoztatottak számában drámai visszaesés ment végbe az első öt év (1988-93) során, és erről a mélypontról lényegében azóta sem sikerült elmozdulnunk. A foglalkoztatottak száma ma is legalább harminc százalékkal alacsonyabb, mint a nyolcvanas években volt. Ami a harmadik fontos elemet, a reálbéreket illeti, talán ott a legdrámaibb a helyzet, hisz mindmáig nem sikerült felülmúlni a hetvenes évek végének reálbérszintjét. És ha figyelembe vesszük, hogy az elmúlt évtizedek során brutálisan kinyílt az úgynevezett társadalmi olló, akkor azzal kell szembesülnünk, hogy a magyarok jelentős részét nemcsak hogy a jólétbe nem katapultálták az elmúlt évtizedek folyamatai, de éppen ellenkezőleg, a harmincas évek szintjére csúsztak vissza.

A mai nemzedékek eddig úgy gondolták, hogy a tömeges kilakoltatás, vagy a közüzemekből való tömeges kikapcsolás Magyarországon végleg a történelemkönyvek lapjaira került, most azonban megrendítő módon élhetik át súlyos tévedésük minden következményét. Napnál világosabb tehát, hogy a Magyarországra beáramló, körülbelül 70 milliárd eurónyi külföldi tőke – ami a magyar gazdaság üzleti szektorában a tőkeállomány felét jelenti – nem vezetett bennünket a jólétbe, vagy, ahogy az ezzel fogalakozó közgazdászok keserűen mondogatják, itt „hozam helyett inkább viszem” és „befektetés helyett inkább kifektetés” zajlik. S ennek az az alapvető oka, hogy a külföldi tőke olyan feltételekkel áramlott be az országba, hogy e feltételek folyamatos komplex újratermelése valójában többe kerül a magyar társadalomnak, mint amennyit erőforrásként itt hagy a külföldi tőke. A külfölditőke-beáramlást szorgalmazó stratégia úgy vélte, hogy az eladósodottságunk okán a hitelek és kamataik fizetésével tőke hagyja el az országot, így a már történelmileg is meglévő tőkehiányunk, tőkeszegénységünk fokozódik, tőkét kell tehát behozni, vagy ahogy fogalmaztak, „ide csalogatni”! Csakhogy az elképzelés mindkét eleme félreértésen alapul. Az egyik, hogy a külföldi tőke csak látszólag erőforrás-beáramlás, mert többnyire hitelfelvétel előzi meg, tehát valójában az itt tevékenykedő külföldi tulajdonos nem enyhíti, hanem fokozza az eladósodottságunkat. Ezzel az erővel a magyar állam is vehetne fel hiteleket, sőt az esetek nagy részében még kedvezőbb feltételekkel is tehetné ezt.

Mint ahogy ez az autópálya-építések esetében is kiderült. Ráadásul nagyon nem mindegy az sem, hogy milyen módon akarjuk becsalogatni a külföldi tőkét. Ha alacsony bérekkel és alacsony adókkal tesszük, akkor ezzel éppen a folyamatos leszakadásunkat segítjük elő. Ebben az esetben ugyanis sem az állam, sem a munkavállaló magyar polgár nem kapja meg a tőkétől még annak a fedezetét sem, ami önmaga egyszerű újratermeléséhez lenne szükséges. Vagyis a bejövő tőke még annyi bért és adót sem fizet itt, ami ahhoz kellene, hogy az állam és polgárai előállítsák a tőke itteni működéséhez szükséges anyagi és humántőke feltételeit. És ez egy kritikus ponton túl olyan mértékben szegényíti el a családokat és az államot, hogy a jobban használható munkaerő elhagyja az országot, a mozgásképtelen maradék és a szintén röghöz kötött állam pedig elszegényedik, az ország ökológiai, szociális és kulturális értelemben is egyfajta meddőhányóvá válik. Nos, ennek a vészjósló folyamatnak kellene véget vetni, de sürgősen. Reménykedjünk benne, hogy a multikkal kötött stratégiai megállapodások éppen ezt a célt szolgálják majd.

Bogár László -magyarhirlap.hu