A liberális demokrácia világában ez egy értelmetlen kérdés, hisz bármely nemzetként létező emberi közösségnek lehet állama, ez elidegeníthetetlen egyetemes emberi jog. Már legalábbis ez „van mondva” jó kétszáz éve folyamatosan. Ez „van mondva”, de hogy mi „van csinálva”, azt talán a leglátványosabban akkor tapasztalhatjuk meg, ha megnézünk néhányat azokból az animációkból, amelyeken az európai államhatárok változásait kicsit felgyorsítják, mondjuk, egy évszázad per egy perc sebességre.

Öröknek hitt államok tűnnek pillanatok alatt a „semmibe”, vagy éppen jelennek meg a „semmiből”. De akkor hogy is van ez? Szóval akkor most egyetemes emberi jog minden nemzet számára saját állam alapítása és folyamatos fenntartása vagy nem? A kérdés kicsit hasonlít ahhoz a vicchez, ami hetvenes években volt forgalomban, és azzal az „elméleti” kérdéssel kezdődött, hogy lesz-e pénz a kommunizmusban. És az volt rá a válasz, hogy hát lesz, akinek lesz, és lesz akinek nem lesz.

De vajon ki az a titokzatos államalapítást engedélyező főhatalom, amely ugyan „láthatatlan” (következésképp „nem létezik”), de ehhez képest elég magabiztosan határozza meg, hogy melyik nemzetként létező emberi közösségnek lehet állama, és melyiknek nem, vagy kicsit nyersebben fogalmazva, melyik az, amelynek évezredek óta evidens módon lehet lokális állama, sőt globális birodalma is, és melyik az, aki fel sem vetheti a lokális állami létnek még a kérdését sem.

Hogy ne sértsük senkinek az érzékenységét, tekintsük át a magyar államiság elmúlt ezeregyszáz évének szenvedéstörténetét, amely talán adhat némi összegezhető tapasztalatot a kérdés megválaszolásához. Kilencszáz körül a magyarság úgy vélte, hogy természet adta joga van ahhoz, hogy a Kárpát-medencében mint szakrális nemzet megalapítsa saját államát. Ám III. Sergius pápa és a Német–Római Birodalom uralmi elitjei e jogot némileg eltérő módon ítélhették meg, mert egyébként aligha hoztak volna olyan dekrétumot, amely világosan fogalmaz a kérdést illetően, amikor kimondja „ungaros eliminados esse”, vagyis a magyarok, hát az kissé túlzó fogalmazás lenne, hogy a magyarok kiirtassanak, hanem talán hogy „kiküszöböltessenek”, vagyis a „küszöbön kívül” legyenek, mert tágasabb odakint, Európán kívül.

A két álláspont nem nagyon látszott összeegyeztethetőnek így a katonai konfliktus nem volt elkerülhető. A pozsonyi csatában 907-ben megsemmisítő csapást mértünk az egyesített Nyugat katonai erőire, így ezek után már nem maradt olyan tényező, amely államalapítási jogunkat kétségbe vonhatta volna. Ám a 973-as quedlinburgi birodalmi gyűlésen a fiatal magyar állam sem vonhatta már kétségbe azt, hogy állami létünknek „ára” van, s ez az ár nem más, mint annak az állami létet „engedélyező” hatalomnak a tudomásul vétele, amely mindmáig meghatározza valamennyi nemzet „jogát” az államalapításra.

Ez aztán egy eléggé időtálló egyezségnek bizonyult mert a Hunyadiakig bezárólag egyik fél sem volt érdekelt annak „újratárgyalásában”. Hunyadi János azonban kivételes érzékenységgel megsejtette, hogy tektonikus mélységű változások közelednek, amelyek igen rövid időn belül lerombolhatják ezt az egyezséget. E változások Nyugat s Kelet felől is olyan fenyegetést jelentettek, amelyek a magyarság államát létében veszélyeztették, és ez egyetlen rövid évszázad alatt le is zajlott, a Szent Korona szakrális történelmi állama egyszer s mindenkorra megszűnt létezni. Az is világossá vált, hogy a magyar államot ebbe a végzetes satuba szorítva megsemmisítő „nem létező” erő mozgatta pénzhatalmi hálózatával mindkét „satupofa” szerepét eljátszó bábfigurát, V. Károlyt és Nagy Szulejmánt egyaránt. Ez a tény egyúttal bepillantást enged ennek az egyetemes „államengedélyező” főhatalomnak az üzemeltetési rendszerébe is, ami amúgy szinte semmit nem változott azóta, legfeljebb a technológia lett némileg szofisztikáltabb.

II. Rákóczi Ferenc ugyan tesz még egy bágyadt és eleve bukásra ítélt kísérletet a magyar állam legalább látványtechnikai értelemben vett visszaállítására, de mivel az államengedélyező főhatalom nem látja okát előzetes döntésének megváltoztatására, így marad, „mi volt, a puszta lég”. Még abszurdabb és még reménytelenebb az azóta is ünnepelt 1848–49-es kísérlet, amelynek az egyetlen „eredménye” az lett, hogy a magyarság maga írja meg saját halálos ítéletét azzal, hogy a radikális országgyűlés törli el az ősiséget, megnyitva ezzel az utat most már nemcsak állami létünk, hanem a nemzetként való létezésünk lerombolása előtt is, az annak legfőbb alapját képező földpiaci adásvétel tárgyává tételével. Az úgynevezett „kiegyezés” már csak burleszkszerű végjáték, amelynek lényege, hogy az államiságuk jogát már értelmezni sem tudó osztrák s magyar uralmi csoportok „kiegyeznek” abban, hogy az „államengedélyező” főhatalom globális pénzhatalmi részlegének minden utasítását példás kegyetlenséggel „rávezetik” népeikre.

Meg is lesz aztán a „jutalom” az első világháború fedőnevű projekt lezárása után, ahol egy totális „einstand” keretében minden addig létező államot eltörölve, engedelmes, „csinált” államok sorát gyártják le a térség semmiből semmit nem értő, kifosztott bennszülöttei számára. A második világháború nevű projekt meg az úgynevezett „szabadságot” hozó rendszerváltozás projekt inkább már csak egy unalmas paródiasorozat, hisz a lényeg mindig ugyanaz.

És hogy mi ebből a tanulság például a Közel-Kelet államalkotó jogokkal bíbelődő népei számára? Mivel mindez politikailag korrekt módon nem látszik elbeszélhetőnek, az olvasó fantáziájára bízom.

Bogár László

A szerző közgazdász

]]>www.magyarnemzet.hu]]>