Munkács szélén, a volt Podhering – Őrhegyalja névre magyarosított – településnél, a Latorca partján árván áll egy 1849-es obeliszk, amelyen a következő felirat olvasható: „Az 1849. évi április hó 22-ik napján Magyarország állami függetlenségéért e helyen vívott győzelmes ütközet emlékére emelte a hazafias kegyelet 1901-ben.”
A Munkácson született S. Benedek Andrástól tudom ennek a csatának a történetét, amely összekapcsolódik Eötvös Tamás nevével, aki az 1848–49-es helyi események kulcsfigurája volt. Mint már három vármegye kormánybiztosa, „kezdettől fogva készült a császári haderő betörésének megakadályozására, a kulcsfontosságú vereckei útvonal és Munkács védelmére, már hónapok óta zaklatta figyelmeztető és sürgető leveleivel a Zemplénben, Szabolcsban, Máramarosban állomásozó honvédség parancsnokait, megszervezte a fegyvergyártást, hírközlést, a központtól elzárva szükségpénzt nyomatott stb. – egyszóval legjobb tudása szerint tette a dolgát –, végül mégis egyedül maradt Barko tábornok Galíciából érkező hadtestével szemben. Az itt tartózkodó néhány reguláris csapategység közül Bangya József honvéd őrnagy, Ámán Ferenc őrnagy és Petrovics András főhadnagy kivonta csapatait a harcból. (Ma már tudjuk: Bangya ekkor már évek óta bécsi ügynök volt.)
Egy Beregszász felé menekülő főhadnagy, Koch Mihály egyenesen azzal »biztatta« az ütközet hírére vadászzászlóaljának 64 emberével Munkácsra tartó Mandics Pál századost, hogy »kár a legénységet a mészárszékre vinni«. Mandics azonban csatlakozott a védelmi vonalat Munkács-Podheringnél, a Latorca-hídnál felállító Martinyi Frigyes őrnagy-zászlóaljarancsnokhoz s a munkácsi nemzetőrökhöz. S itt volt néhány emberével Andrejkovics Endre, akit ma csak a podheringi csata hőseként emlegetünk.
Andrejkovics Endre a szabadságharc kitörésekor ungvári görög katolikus kispap volt. 1849 májusában, Eötvös Tamás buzdítására, püspökük támogató jóváhagyására tizenhat görög katolikus papnövendék jelentkezett a honvédseregbe, és tüzértanfolyamot végzett Pesten. Köztük volt Andrejkovics Endre is, akit – a győri csata, majd a Tisza-vonal védelme után – a Galíciából fenyegető veszély hírére visszarendeltek szülőföldjére, és a munkácsi vár tüzéreinek parancsnoka lett. A podheringi csatában a meredek Szarka-hegyen foglalt állást az ugyancsak papnövendékből lett tüzér, Lángfy (Leskovics) Lászlóval és néhány önkéntessel együtt. A munkácsi (frigyesfalvi) öntödében készült ágyúit, nem épp a hadmérnöki előírásoknak megfelelően, de igen hatékonyan, a szakadék szélén vontatókötelekkel a fákhoz rögzítette, és kartácstűz alá vette az ellenséget, amely hamarosan a közeli timsógyár fedezékébe húzódott.
A továbbiakban csak a sereg elitjét képező német tisztikar és szűkebb kíséretük erőltette a Latorca folyón való átkelést, de amikor Wahrlich Bubna ezredes és Franz Bubna őrnagy halálos sebet kapott, és megsebesült gróf Catty főhadnagy (későbbi pozsonyi hadtestparancsnok), a sereg fővezére, Barko tábornok alól pedig kilőtték a lovat, elrendelték az általános visszavonulást. A döntést nagyban elősegítette a környékbeli hegyekre mintegy nézőseregként felvonult ruszin parasztok látványa, akikben egyes tisztek a Máramarosból és Ungból érkező és a visszavonulás útját elzáró magyar csapatok előőrseit sejtették.
A forradalmi hangulatban rejlő erő diadala volt ez, nem a hadi tudományoké. Pár száz honvéd és nemzetőr győzelme a sokszoros túlerővel szemben.”
Ez történt Munkács mellett, így történt a podheringi csata. Ma minden csöndes: hihetetlen, de a régi híd erős tartóoszlopai még megvannak. Immár 150 éve néma tanúkként állnak a vízben: dermedten, megtörten, de vigyázón.