„Amikor a szivárvány ragyog, Szej han lánya, Surbán mosolyog.”

Csendes volt a puszta, a tegnapi forróság elmúlott, frissítő esők áztatták a homokot. Kotogu az idős kun tanítóm szelíden magához intett és az ablakon át a fényesen ragyogó, páracseppekből összeálló égi jelenségre mutatott: - Látod? Szivárvány, ahogyan a magyar mondja, Surbán, ahogyan meg a kun. Amikor Surbán boldog, mindkettő népre egyformán mosolyog. Bizony mondom, egyformán, mert ő ugyan örökre kun, de méhe magyar királytól fogant. Nagy csodálkozással néztem mesteremre és tátott szájjal „ittam” minden bölcs szavát:

-Surbán Szej han bej leánya volt, aki Erzsébet nevet kapta a keresztségben, s István király felesége lett. A lányból asszony, a kunokból meg büszke magyar… Az öreg barátom látván értetlenségemet és erős kíváncsiságomat, az ölébe vett s mind az összes kilenc esztendős földi életem évére egy-egy szem vadszilvát rakott elibem. Én a szilvát faltam, tanítómat hallgattam, s megelevenedett előttem a múlt. Valahogyan így mesélte mély búgó baritonján Kotogu az ősi regét: Az Úr 1246. évének tavaszán érkezett meg a táborunkba IV. Béla magyar király követsége, hogy a kunokat megkövesse, megbocsátásukat elnyerje, s törzseinket visszahívja Bolgárországból a magyar hazába. Mikoron uraink a magyarok kérését meghallgatták – bocsánatkérésüket elfogadták, s őket útjukra elbocsátották – a bej rögvest összehívta a nemzetségfők Nagy Tanácsát.

Hosszú és hajnalig tartó szócsata után a főemberek nem tudtak megegyezni; volt ki ellenezte, s volt ki támogatta a visszatérést, míg utoljára a kunok ura, a dicső Szej han bej emelkedett szólásra. A hatalmas jurtában szinte hallható lett egyszeriben a csend, minden szempár a legnagyobb tisztelettel a vezérre figyelt:

-Testvéreim a békében, testvéreim a harcban! Mindannyian tudjátok, hogy ott voltam a mongolok elleni összes honvédő csatában, s láthattátok, hogy életemet soha nem féltettem! Ott voltam akkor is, amikor a Kalka folyó melletti viaskodásban végleg legyőzettünk és a magyarok királyától, országukba befogadást nyertünk.

Elsők között vettem fel a kereszt jelét még Barsz fejedelem tumenjének parancsnokaként, és Kötöny kánt követve én léptem először keresztény kunként magyar földre. Béla király hívására a mongolok elleni kun seregét én vezettem, s Kötöny kán meggyilkolásának hírét is én vettem legelébb.

Akkor azt kérdeztem, hogy milyen király az, aki nem tudja megvédeni szövetségesének urát? Most pedig azt kérdezem, hogy milyen király az, aki belátván hibáját, képes bocsánatunkat kérni és fejét meghajtván a jobbját nyújtjani felénk? Én és törzseim visszatérünk Magyarországra, ha Béla a kunok és magyarok békéjét friggyel megpecsételi! Leányom hat esztendős, a király fia hét. Jöjjön létre a jegyesség, a régen vágyott békéért!

Mire Kotogu a regében idáig ért, a kíváncsiságom nem hagyott nyugodni:

-Mondd idősebb Testvérem, mi lett végül? A kunok visszatértek?

Kotogu elmosolyodott, ahogyan csak ő tudott:

-Hát, hogyne tértek volna vissza, hiszen itt vagyunk! Persze nem mindegyik. Volt kik Bolgárországban maradtak, vagy Kumánia elveszejtett földjére tértek, de a szlávok és románok sokaságába is belekeveredtek. A Bolgáriában lévő kunok fele, azonban Szej han bejjel Magyarországra jött, hogy az atya még megérje, hogy a leánya 1254-ben magyar királynak legyen a felesége.

-És a Surbán vagy szivárvány? – vágtam bele tiszteletlenül a felnőtt ember beszédjébe.

A tanítóm, ez egyszer nem haragudott meg:

-Tudod Ifjú, mind a kettő a miénk és mindannyiunké! Magyarokká lettünk, mi kunok, jászok, palócok, székelyek, besenyők és a többi népek valamennyien, mert ezernél is több év óta a magyarok vezetik a kárpát-medencei íjfeszítő szövetséget. És ez így van jól!

Mert mind mi vagyunk!

Évtizedek teltek el, Kotogu mester réges-régen a Hadak Útját járja, de ha feltűnik a szivárvány az égen, akkor én reá gondolok. Reá és az Erzsébetté lett Serbánra, gyermekkorom felejthetetlen nyarára, s velük együtt a büszke magyarságra…

Zetényi-Csukás Ferenc - ]]>http://hungaryfirst.hu]]>