- Tudjátok, éppen arról folyik a vita tudós uraimék között, hogy az itteni négerek honnan érkeztek először a Húsvét-szigetekre. Én megmutatom, hogy egyszerű tutajon is ide lehet hajózni Dél-Amerikából!

   Hanem a fiúkat kevéssé érdekelték a tudományos kérdések, inkább az: 

   - Láttál-e út közben tengeri szörnyeket?

   - Láttam bizony egy akkora cápát, amekkorát soha, senki más még nem. Éppen akkora volt, mint egy bálna, csak hogy kertkapu-méretű fogsort viselt a szájában!

 

 

   Ezen kellőképpen elborzadtak, majd mivel öreg este lett, el is búcsúztak. Thor Heyerdahl folytatta világraszóló felfedezőútját, a fiúk pedig elérkeztek Brazíliába, ottan is a hétmérföldes, tarkabarka Rió városába. A széna elfogyott, a Vörösmarty kirakodott, Dezső pedig kimászott a rakpartra. Ott némi ijedelmet okozott, mert hogy elzsibbadt tagjait megmozgassa, futkározni kezdett. Addig nem volt semmi baj, amíg fel nem lökött egy Ganz darut. No, előkerült a város rendőrkapitánya, egy mérges kis úriember, és rendelkezni kezdett: először is állítsák fel a darut, azután vigyék jó messzire, ki a városból Dezsőt. 

 

   - Értsék meg, hogy mi szeretjük a vendégeinket, de mégsem engedhetjük, hogy összetörjék a kikötőt! – Fejezte be mondókáját a kapitány.

   -Tökéletesen igaza van, uram. – Mondta apa. - Azonnal helyrehozzuk a kikötőt, és elmegyünk.

   Eközben Marci hátrament, és nekilátott a darunak. Dezső erejével ugyan könnyebb lett volna, de mégis csak nekilátott egymaga, és lassan helyrebillentette a szörnyű nagy vastömeget. Had tudja meg a rendőrparancsnok, kiket lát vendégül zöld Brazília! No, el is álmélkodott mindenki, aki látta, hogy Marci borzasztó erejével mit művelt. Marasztalták volna már őket, de Kristóf vette át a szót:

   - Kapitány uram, nekünk még hatalmas utat kell megtennünk, hogy szeptember elsejére hazaérhessünk. Akkor kezdődik nálunk az iskolaév, és nem szeretnénk mulasztani.

   - Bár az én hat fiamban együttvéve lenne ekkora szorgalom! – Sóhajtott fel a parancsnok. -Akkor hát jó utat, Kőbarlangiék!

 

   Mindnyájan kíváncsiak voltak a világ leghatalmasabb folyójára, az Amazonasra. A benne és körülötte élő ezernyi különös állatra, az őserdei indiánokra. Elindultak hát a tenger mellékén, és addig mentek, amíg egyszer csak Dezső egy hatalmasat kortyintott a tenger vizéből.

   - Mit művelsz, Dezső? Ne idd a sós vizet! – Kiáltott Marci.

   - Hadd el, fiam. – Szólt apa. – Ha Dezső megissza, akkor az a víz nem sós. Gyerekek, az Amazonas torkolatánál vagyunk.

   Álmélkodva keresték a túlpartot, de semmit sem láttak. Apa megmondta, hogy ez a folyó itt olyan széles, mint amilyen hosszú otthon a Zala. El sem hitték, amíg meg nem kóstolták a vizet. Azután még három napig mentek, mire meglátták a túlsó partot. Akkor összeültek a parancsnoki kabinban, megtervezni, hová is menjenek, mit is tegyenek itten.

   - Azt javaslom, menjünk felfelé Csirkeláb városáig, - szólt apa, - akkor megismerjük az őserdei életet, azután forduljunk vissza.

 

   Úgy is tettek. Másnap, hogy a vízparton gázoltak, egymás után kerültek elő az őserdei vadak. Először is egy hatalmas anakonda-kígyó tekeredett Dezső lábára. Bizony, még Marci is megizzadt, mire sikerült néki lefejtenie a támadót. Apa lelőtte volna, de Marci kérte, hogy ne tegyen benne kárt, majd csak elbír vele. S úgy is lett. Délután sivalkodást hallottak: hát egy rettenetes fekete jaguár marcangolt egy nőstény tapírt! Ferkó ragaszkodott hozzá, hogy ne avatkozzanak bele az erdő életébe, hát hagyták az állatokat. Hanem, amikor elcsendesedett a lárma, Kristóf kiugrott a lakókocsiból, és egy perc múlva valami izgő-mozgó csomaggal tért vissza.

 

   - Mi van a zsákodban, komám? – kérdezte Domi.

   És Kristóf megmutatta: egy háromhetes, izgága kis tapírkölyök nyüszített ott!

   - Megengeded, apa, hogy hazavigyük? – Kérdezték kórusban a fiúk. S mi más lett volna a lárma vége, mint a beleegyezés?

   - De mostantól te fogsz gondoskodni róla, és amikor már nem fér el a házunkban, átadod az állatkertnek! – Ezt azért kikötötte apa.

   Másnap megérkeztek Csirkeláb városába. Hírük itt is megelőzte őket. Móra úr, a bíró vezette a fogadó bizottságot.

  - Isten hozta Kőbarlangi uramat és útitársait! – Köszöntötte őket a bíró. Kényelmes szállást rendelt számukra a város híres szállodájában, és estére fogadást szervezett. A fogadás két díszvendége volt Marci és Molnár Gábor, a híres vadász.

   - Tudjátok, barátaim, - kezdte Gábor bácsi, - az én gyermekkoromban rossz idők jártak Magyarországon, azért kiköltöztem ide. Ma már nem tenném, de akkor kénytelen voltam. Így megismertem az országot, és ha bármiről bármit tudni szeretnétek, állok rendelkezésetekre.

 

 

Késő estig beszélgettek, majd megállapodtak, hogy Molnár úr másnap beköltözik hozzájuk. Móra bírótól elbúcsúztak, és folytatták útjukat az Amazonason. Estefelé járt már az idő, amikor Dezső rettenetes tülkölésére rezzentek össze. Mindnyájan kirohantak, mi történhetett? Ám nem csak ők, hanem a két parton lakó háromszáz indián is izgatottan gyülekezett. Amit elsőre megláttak, az csak annyi volt, hogy Dezsőnek két feje nőtt! Mert hosszú nyaka furcsán megcsavarodott, és végén tényleg két dínó-fej meredt egymásra.

 

   - Satanyak! Nyemnyak! Nyuhíí! – És más efféle indián szavakat kiabált izgalmában Molnár Gábor.

   - A kamerát, fényképezőgépet! – Ordította apa. De senki sem tudott mozdulni, mindenki ámulva bámult. A folyóból egy Dezsőre hasonlító, másik dínó emelkedett ki.

   - Harminc éve élek Brazíliában, húsz éve vagyok fővadász Csirkeláb tartományban, de sejtelmem sem volt, hogy ilyesmi létezik! – Lihegte Gábor bácsi.

   - Hol a fényképezőgép? – ismételgette apa.

   - Hiába, elcsattogtattam az összes filmet az anakondára! – Jajgatott Kristóf. Amíg a felfedezésen álmélkodtak, lement a nap, s vele az a másik ősállat is, vissza a zavaros vízbe. Tábort ütöttek hát az indián falu mellett, de senki sem tudott aludni. Tűz mellett beszélték meg a helybéliekkel az eseményt. Kiderült, nem csak Molnár Gábor, de a legöregebb indián sem tudott semmit arról, miféle ős-szörnyeteget rejt a folyó.

 

Minden nagy utazás rengeteg búcsúzkodással jár. Elbúcsúztak már szerzetesektől, maharadzsáktól és szőnyegszövőktől, de most eljött az ideje, hogy a hazatérés előtti utolsó búcsút vegyék Molnár Gábortól, indián főnököktől, madárpókoktól és egyéb furcsaságoktól. Mielőtt meghatódtak volna, rémítő ordítást hallottak bal kéz felől.

 

   - Marci! Mi történt? – Kiáltotta apa, mert hogy Marci hangját nem lehetett nem felismerni.

   - Megcsípett egy madárpók, hogy vigye el a bákász! – Felelte Marci a bozótosból. – kérlek, kedves atyám, szerezz gyorsan papot, mert én most izibe’ meghalok!

   Elsőnek Gábor bácsi ért a helyszínre. Megnézte Marcit, azután a tenyérnyi, szőrös pókot, amelyben nem volt már élet, hiszen rálépett a fiú.

   - No, ne akarj elhalálozni, van még dolgod ebben az életben, elég. – Nyugtatta a nagy vadász. – Nem olyan könnyű belehalni az őserdőbe, mesebeszéd, hogy itt minden jószág csakis fehér emberekre vadászik. Most először is, kinyomkodom a mérget a sebből, azután beveszed ezt a kinint. Mert a mi gyógyszerünk a kinin, ez a keserű por, ami majd’ minden bajra jó. – S kezelésbe vette Marcit, aki először nagyon lázas lett, de már vacsoraidőben azt kérdezte:

   - Gábor bácsi, tenyésztik itten a kacsát?

   - Szórványosan előfordul, de minek az néked?

   - Mert nem vágyom másra, mint egy jó zsíros, hidegen tálalt kacsasültre!

   - Akkor hát talpra, fiam, mert nincsen neked semmi bajod. Kacsa helyett majd kapsz egy finom kígyópörköltet tízméteres anakondából, éppen most fogta Csingacsguk, a nagy indián vadász. – felelte Gábor bácsi. – Kőbarlangi bátyám, reggel utazhattok, a fiad egészséges! 

 

 

 Három hét múlva, már az iskolában, Piroska néni felszólította a fiúkat:

   - Gyerekek, holnapra azt a feladatot adom, hogy mindenki írja le nyári élményeit, hogyan töltöttétek a vakációt, miféle érdekes élményeitek voltak?

 

Összenézett Marci és Ferkó. Majd’ elnevették magukat. Hogyan is lehetne egy délután leírni a számtalan kalandot és izgalmat, amit átéltek, Dezső hátán utazva?

 

Pogány István