A MAGYAR NYELV LASSÚ VÁLTOZÁSÁRÓL

III.

Most pedig szóljunk a kihagyottakról: a Tihanyi alapítólevél néhány mondatáról (1050), a Halotti Beszédről (1200) és a már kései Ómagyar Mária-siralomról (1300). A helyzet nagyon érdekes. E szövegeket ismerjük: jól tudjuk, hogy nehezen, vagy itt-ott szinte sehogy sem érthetők bő magyarázat nélkül. Mivel pedig ugyanakkor, sőt, még a régebbi időkből is vannak kifogástalanul mai nyelvezetű nyelvemlékeink – ezekből láttunk fenn idézeteket –, ezért teljes biztonsággal állíthatjuk, hogy nem e három nyelvemlék nyelvezetéből „fejlődött” ki a mai magyar nyelv! Olyannyira nem, hogy ezek és csakis ezek kakukktojásoknak tekintendők nyelvünk főútvonalán. (E három nyelvemlék még egymással sem egyeztethető össze.)

A Tihanyi alapító levelében áll ez a mondat: „Feheruuaru rea meneh hodu utu rea”. Ámpontosan ekkor egy másik magyar ezt írta (1046): „Ó Jézus és szent Mária hívők, szent jeles harcosok!” Most akkor melyikből jön a mai magyar beszéd? Nyilván az utóbbiból, szükségszerűen töretlenül. Ez a helyzet a Halotti Beszéddel is (1200): „Hadlava holtát terumteve isten tul ge feledeve”, miközben a kenyereéri gyűrűbe ugyanekkor ezt a frissen zengő mondatot vésték: „Édes nemes jó kis uram Gyóni Rüasz”. Ezt látjuk a már kései, az 1300-as évekből származó Ómagyar Mária-siralom esetében is. „Siralmam, fohászatom tertetik kiül, én jumhumnak bel bua...”, ámugyanekkor másvalaki így beszélt: „Háborúságban valóknak kegyessége, élőknek öröksége, kórságban valóknak egéssége”. Tehát még az 1300-as Ómagyar Mária-siralom nyelvezete is egy elhalt mellékág.
Nem különös-e, hogy épp e három kakukktojás mellett teszik le a voksot a Magyar Tudományos Akadémia finnugorista nyelvészei? Itt valami nincsen rendjén. Biztosan nem lehet ilyen sok esetben ekkorákat tévedni csak úgy.

Például könnyen belátható, hogy csakis szándékos ködösítés lehet az, hogy a Tihanyi alapító levélnek épp a legképtelenebb, gyerek riogatásra is alkalmas mondatát sulykolják belénk legerőteljesebben, mint „igazi” régi magyar nyelvezetet: „Feheruuaru rea meneh hodu utu rea” – ami kimondhatatlan; talán szótagolta valaki a magyarul nem tudó deáknak? –, míg az ugyanebben a szövegben található, és döntő többségben lévő, ma is friss szavakról pedig hallgatnak, mint a sír! Az is egyértelműen szándékos, hogy az Ómagyar Mária-siralom egyik versszakát nagyon durván meghamisítva tanítják iskolásainknak. Egy könyvnyi további igazolást hozhatnék a félrevezetéseikre. Ám ezt a nagy igyekezetet a megtévesztésünkre nem kell előre elterveltnek gondolnunk, csupán egy csoport egységes lelki késztetését kell vélnünk a háttérben a magyarság visszaszorítására.



Mivel a magyar törzsnyelv 1000 évvel ezelőtt is iyen volt, mint ma, joggal feltételezhető, hogy sok-sok évszázaddal 1000 előtt, akár még Jézus idejében sem lehetett lényegesen más. Ám nyelvünk 1000 évnyi változatlanságának bizonyossága már önmagában is elegendő ahhoz, hogy végképp kiszaladjon finnugorista nyelvészeinek talpa alól a szőnyeg. No de, mi az, amit tanításuk helyébe állíthatunk? Mert ha „meghalt a király, éljen a király”, nem lehet másképp! Ami helyébe állítható, még annál is meglepőbb, mint a magyar nyelv rendkívüli maradandósága.
A lassú változásnak sok súlyos következménye van, s ezek alapjaiban rengetik meg a "hivatalos" történelmi és nyelvi világképünket. Ezekről e honlap egyéb helyein ejtünk szót.

(Az olvasó az e tanulmányban szereplő nyelvemlékeinket együtt megtalálja – kettő kivételével – Molnár József és Simon Györgyi Magyar nyelvemlékeink című kötetében, és ellenőrizheti az általam felhasznált idézeteket. Tankönyvkiadó, Budapest, 1980. A további két nyelvemlék: A Vata-lázadás utáni szöveg forrása: Jerney János: Magyar nyelvkincsek, 1854. A kenyereéri gyűrű és olvasata: Varga Csaba: JEL JEL JEL, 2001, 248. oldal.)

Varga Csaba