Persze, az. Örülhetünk annak, hogy lemondott a „gyűlölt” Egervári, de remélhetőleg senki nem várja azt, hogy a következő kapitánynak jobb eredményei lesznek.

Mert nem lesznek, ez egészen biztos.

Egervári unos-untalan szajkózta, hogy fejlődött a válogatott vele, és igaza is van ebben, bár a román-meccs után kár volt ezzel takaróznia. Azért a nagy szakértések és siránkozások közepette, kicsit összefoglalnám a dolgokat, nem elfelejtve azt, amit most sokan megtesznek.

Bő három évvel ezelőtt Egervári Sándornak KELLETT lennie a kapitánynak. Először is azért, mert Erwin Koeman megbukott. Többen mondják, hogy Koeman ugyanannyit produkált a válogatottal, mint mondjuk Egervári, de ez nem igaz, a hollanddal nem vertünk meg egy nálunk jegyzettebb ellenfelet sem valódi tétmeccsen, míg Egervárival igen: a törökök elleni 3-1 az utóbbi idők legnagyszerűbb teljesítménye volt a magyar csapattól. De nyertünk a svédek ellen is fontos meccset, míg ugyanazt Koeman nem tudta elérni. És ami megbocsáthatatlan: amikor jó helyzetben vártuk a sorozat vége felé a svédeket és a portugálokat, a két itthoni meccsen összesen két támadást vezettünk, és még ki is kaptunk. Akárki akármit mond, inkább az 1-8 a brillírozó van Persie-től, mint végig védekezve 1-2 és 0-1 a svédektől és a portugáloktól.

És hogy miért kellett éppen Egervárinak leülnie a kispadra? Nos, először is azért, mert az utóbbi évek legnagyobb futballsikere az ő nevéhez fűződött: az U20-as válogatott világbajnoki bronzérme. Ha utólag megnézzük, hogy hová jutottak azok a játékosok, akik ott voltak, annál nagyobb bravúr a négy évvel ezelőtti siker. Ezért járt neki a kapitányság. Meg azért is, mert többszöris ő volt a legesélyesebb befutó, 2003-ban aktuális bajnok edzőként, mégsem ő kapta meg a kispadot.

A mutatott a játék, felülmúlt ellenfelek erőssége egyértelműen fejlődést mutatott sokáig. A tavalyi Norvégia elleni meccs óta viszont visszaesett a csapat. Például azért, mert szétesett a védelem, és ez nem csak Egervári hibája, illetve annyiban igen, hogy nem tudta megoldani a Juhász kiválásával keletkezett űrt. Az addig kellemes meglepetést okozó Korcsmár egyre többet bakizott, majd Amszterdamban tény, és való, hogy felért a „csúcsra”. Mészáros is egyre-másra bakizott, az új emberek, a szombathelyi titánok pedig alapos melléfogásnak bizonyultak.

Szétesett a válogatott, és ez Bukarestben már tetten érhető volt. Egervári ugyanis pedagósus-edző, bevallottan számára az volt az elsődleges, hogy jó közösséget alkosson a mindenkori csapata. Ezt nagyjából el is érte, de egy ponton túl már nem úgy működött a dolog, ahogy kellett volna. Egyre többen elkezdtek odamondogatni neki, méghozzá a kulcsemberek, Juhász, Szalai. Egyébként a legkiegyensúlyozottabb formát az agyonszidott Dzsudzsák hozta a nemzeti csapatban, még Bukarestben is a jobbak között volt.

Akárhogy is, a válogatott szétesett, Egervári pedig tényleg nem is tehetett mást, vette a kalapját. És most majd jön az új ember, visszatér a tékozló fiú Huszti Szabolcs (jöjjön is), és kiderül, hogy vele se leszünk érdemben sokkal jobbak. Lesznek szép győzelmek, mondjuk megverjük a görögöket, de kikapunk Szlovéniától.

Egervárinak ennyi volt, ki marasztalná ezek után, de nehogy azt higgye bárki, hogy az utódjának olyan könnyű lesz felülmúlni őt. Aminek többek között az az oka, hogy az a magyar válogatott, amelyiket Koeman-korszak végén, illetve az Egervári-éra elején láttunk, az utóbbi 20-25 év legjobb magyar válogatottja volt. A fiatal Dzsudzsákkal, a jó korban levő Juhásszal, Gerával, még Husztival, majd Szalaival. Közülük az első és az utolsó az, akire hosszabb távon még lehet számítani. A következő Eb már 32 csapatos lesz, oda tényleg ki lehet jutni, egy magyar válogatottnak is. De az sem lesz sétagalopp. Ha azt a szintet hozza a magyar válogatott, amit Egervári alatt hozni tudott, akkor ki is fogunk rá jutni.

Maurer Z.

Szerző a Flag Polgári Magazin tagja