Ma 2022 november 29. Taksony napja van. Holnap András, Andor napja lesz.
44e12eec2e84a9665332f9fe393b7275.jpg

Örök rangadók - Vörös téri gladiátorok

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

Ritka az olyan legendás futballmeccs, amelynek góllövőit, de még a pályára lépők nevét se jegyezték föl. Ha hozzávesszük, hogy nem futballpályán játszották, összesen 43 percig tartott, semmilyen formális tétje nem volt, ráadásul ugyanazon klub első és második együttese csapott össze, még különösebb ez a sporttörténeti kuriózum.

A Vörös téren 1936. július 6-án játszott bemutató mérkőzés nem is sportértéke, hanem a labdarúgás hatalmas politikai, társadalmi szerepének felismerése, no meg a diktatúrák természetének illusztrálása kapcsán maradt fenn. És persze a négy Sztarosztyin fivér miatt: Nyikoláj, Alekszandr, Andrej és Pjotr egyaránt a Szpartak halhatatlanjai. A legidősebb, Nyikoláj 1902-ben született, tehát még a cári Oroszországban járt iskolába, s mivel csaknem 94 évet élt, az új, jelcini Oroszországban halt meg. Pályafutása a szovjet korszak filmre kívánkozó története. Vadőr apját 1920-ban elvitte a járvány, attól kezdve neki kellett eltartania öccseit és húgait, a pénzt pedig a kezdődő kommunizmus idején is sportolóként, nyáron labdarúgással, télen jéglabdával kereste.

Mindkettőben bajnoki címekig és a válogatott csapatkapitányságáig vitte. Moszkva Presznya nevű külvárosában született, ahol 1922-ben alakult sportklub. A jobbszélső Sztarosztyin kezdettől fogva itt játszott. A szovjet sportélet vezető klubjai közül a Dinamo mögött a belügy, a 30-as évektől jó két évtizeden át személy szerint Lavrentyij Berija állt, a CSZKA a hadsereg, a Lokomotív a vasút, a Torpedo a ZIL-autógyár csapata volt. Egyedül a Szpartak szerveződött alulról: a szövetkezetek társadalmi bázisán, gyakorlatilag teljes egészében önkéntes, sportszerető emberek munkájával. Rajta is ragadt a Népi csapat (Naródnaja kománda) elnevezés. A másik becenevük, a „Húsosok”, a húszas évek végéről származik, amikor is az élelmiszer-ipari szövetkezetek biztosították az anyagi hátteret.

Szpartak–Dinamo Moszkva, exkluzív pálya – 1939

Az évek során többször változtatták az elnevezésüket, a Szpartak (Spartacus) nevet egy 1936 elejei beszélgetésen Nyikoláj Sztarosztyin találta ki, és ő rajzolta meg az új klub rombusz alakú vörös-fehér emblémáját is. Az ekkor már országszerte híres sportoló összebarátkozott Alekszandr Koszarjovval, a kommunista ifjúsági szervezet, a Komszomol vezetőjével, aki szerette volna megszerezni a sportélet irányítását. Ebből aztán számos bonyodalom származott, ám ennek köszönhetjük a Vörös téren lejátszott mérkőzést. A szovjet labdarúgók először – persze a párt politikai bizottságának engedélyével – 1935 legvégén utazhattak külföldre. Párizsban a francia bajnok és kupagyőztes Racing csak nehezen, 2:1-re győzött a Szpartak-Dinamo vegyes ellen. A két szovjet klub azután külön turnéra indult, a Szpartak 41:0-ra abszolválta a maga három meccsét, Nizzában Nyikoláj Sztarosztyin egymaga hét gólt lőtt. 1936-ban rendezték az első két országos bajnokságot, egyet tavasszal, egyet ősszel.

A Szpartak az elsőn harmadik helyen végzett, a másodikat megnyerte. A kettő között volt az a bizonyos bemutató. A nyári sportünnepély lebonyolítását Koszarjov megszerezte a Szpartak számára. 1936. július 6-án hetvenötezer sportoló mutatta be tudását a szeretett Sztálinnak, aki a Lenin-mauzóleum mellvédjéről nézte, ahogy a tornászok menet közben szaltóznak, a bokszolók huszonnyolc ringet visznek a vállukon, amelyekben egy-egy pár meccsel, teherautókra szerelt jégpályákon műkorcsolyázók pörögnek, a macskakövön még egy mozgó uszoda is végiggördült, amelyben úszók rótták a (kissé rövid) hosszakat.

A legnagyobb meglepetés a végére maradt: Nyikoláj Sztarosztyin zászlójelére a GUM áruház oldalán a tér egész hosszában több száz ifjú jelent meg, és kiterítettek egy addig fenyőágakkal eltakart, hatalmas szőnyeget. A nemezből összevarrt, zöldre festett „műfűvet” a Szpartak sportolói készítették hetek szorgosmunkájával: a kilencezer négyzetméter mintegy négyezer darabból állt össze. Három perc alatt gördítették le, állították fel rá a kapukat és a szögletzászlókat. A szőnyegen atlétikai pálya, még sárgára festett „ugrógödör” is volt, hiszen először a futók és az ugrók mutatták be tudásukat. A futballra összesen tizenöt percet szántak, a Sztálin mellett álló Koszarjov bal kezében egy fehér zsebkendőt szorongatott; ezzel kellett jeleznie, ha a sport nagy barátjának arcán netán az unalom jelét vélte volna felfedezni.

Sztálin addig sosem volt futball meccsen, nem lehetett kiszámítani a reakcióját. Sztarosztyin gondosan megtervezte a negyedórás bemutatót, a sportág minden szépségét felvonultatták, egymást követték a cselek, lövések, fejesek, védések, gólok. Ahogyan emlékirataiban tollba mondta, „bunda” volt, vagy inkább színjáték, de Sztálin ezt nem tudta, lelkesen tapsolt, szemlátomást teszett neki a játék, Koszarjov nem lengette a zsebkendőt. A forgatókönyv végére érve Nyikoláj a játéktéren felalá rohangálva rendezte a további eseményeket: „Vologya, most te jössz!” Sztyepanov pedig elfutott, és nagy gólt lőtt a felső sarokba, Ivan Rizskov kapus hiába úszott a levegőben, mire hatalmas taps tört ki. A bemutatónak 43 perc után vetettek véget, a Szpartak első csapata 4:3-ra győzte le a tartalékokat, akik közé az élmény kedvéért egy-két addigra már visszavonult veterán is beállt.

A Vörös téren egyébként 1939-ben is játszottak egy kétszer tizenöt perces, de az elsőnél kissé unalmasabb meccset: a Szpartak 0:0-ra végzett a Dinamo Moszkvával. Eredetileg az 1936-os mérkőzésen is a belügy csapata lett volna az ellenfél, de Berija visszariadt, túl kockázatosnak találta, hogy Sztálinnak netán nem tetszik a futball, vagy egy véletlenül a mauzóleum felé rúgott labda eltalálja a népek bölcs vezérét. Így végül a Szpartak magára maradt, és a rettegett NKVD még így is megpróbálta meghiúsítani a tervet. Azzal érveltek, hogy a kemény macskakőre fektetett szőnyeg túl vékony, ha valaki elesik, akkor Sztálin elvtárs szeme előtt súlyos sérülést szenvedhet. Sztarosztyin már idézett emlékirataiban elmeséli, hogy az egyik, éppen a tizenhatos sarkát felfestő tartalékot kérte meg, essen el a belügyi tisztek előtt. Az Alekszej Szidorov nevű játékos felugrott, és az oldalára esett. – Fáj? – Ugyan, Nyikoláj Petrovics! Akarja, hogy még egyszer elessek? – felelte Szidorov. Itt már közbeavatkozott az addig halálsápadt Koszarjov is, és elhessegette Berija elbizonytalanodott embereit. Sztarosztyin másnap elborzadva látta, hogy Szidorov csípőjén hatalmas kékesfekete véraláfutás éktelenkedett…

Berija nem volt feledékeny ember. Ráadásul még egyszer szembetalálta magát a négy Sztarosztyinnal. Az 1939-es szovjet kupaelődöntőben a Szpartak egy vitatott góllal jutott tovább a Dinamo Tbiliszi ellen. Már a döntőt is megnyerték a leningrádi Zárja ellen, amikor egy hónappal az elődöntő után Nyikolájt berendelték a párt központi bizottságába, és közölték vele, hogy újra kell játszani a találkozót. Próbált azzal érvelni, hogy ilyen még nem volt a futballban, hiszen már túl vannak a döntőn is, de közölték vele, hogy Zsdanov kbtitkár már döntött. Úgyhogy újrajátszották az elődöntőt, megint a moszkvaiak nyertek, a harmadik Szpartak-gól után Berija kirúgta maga alól a széket, és dühödten kiviharzott a páholyból. Sztarosztyin felidézett egy téli epizódot, amikor éppen jéglabdaedzést tartottak a befagyott belvárosi Patriarsije-tavon, ahol megjelent kíséretével a közelben lakó Berija. Rövid beszélgetés után ezzel fordult a mellette állók felé: – Ez itt az a Sztarosztyin, aki egyszer elszaladt tőlem. Most viszont aligha tudna elfutni!A célzás – a mindenki által azonnal felfogott fenyegető éle mellett – egy jó másfél évtizeddel korábbi, Tbilisziben lejátszott barátságos mérkőzésnek szólt, amelyen a bal oldali középpályást játszó Berija (Sztarosztyin szerint a fiatal Lavrentyij nem túl technikás, ám durva futballista volt) nem tudta tartani, gólt is rúgott.

Meglehet, hogy Sztarosztyin színezte ki egy kicsit a sztorit – nem mintha szükség lett volna rá, az igazság ez esetben is felülmúlhatatlan. Koszarjov belső leszámolás áldozata lett, és Berija azonnal megpróbálta eltakarítani a Sztarosztyin fivéreket. Csakhogy Molotov kormányfő nem írta alá a letartóztatási parancsot: a lánya egy iskolába járt Sztálin és Sztarosztyin lányaival. 1942-ben azonban GeorgijMalenkov az Állami Védelmi Bizottság tagjaként már aláírta azt a bizonyos ukázt. A négy fivért, két sógorukat és több csapattársukat a Lubjankára vitték, a vád először a szovjet vezetők meggyilkolására szőtt összeesküvés volt, ez enyhült több fokozatban a burzsoá sportok propagandájára, élelmiszerrel való feketekereskedelemre és sorköteleseknek a katonai szolgálat előli bújtatására. A négy Sztarosztyin két, magánzárkában eltöltött év után még tíz-tíz évet kapott, ami gyakorlatilag a felmentésükkel volt egyenértékű. Nyikolájt már 1949-ben kiszabadíttatta Sztálin Vaszilij nevű fia, aki a légierő futballcsapatának edzőjévé szemelte ki. Mivel a sportembert kitiltották a Szovjetunió 16 legnagyobb városából, Vaszilij Sztálin a saját dácsáján rejtegette, ahol egy hatalmas ágyon aludtak, az ifjú Sztálin pisztollyal a párnája alatt. Nyikoláj egy este megszökött az alkoholista Vaszilijtól, és az őrséget kijátszva hazament a családjához.

A négy Szatorosztyin fivér: Alekszandr, Nyikoláj, Pjotr és Andrej

Berija emberei elfogták és feltették az első, a Kaukázus felé tartó vonatra. Vaszilij azonban a légierő elhárítófőnökét küldte utána, a vonatot feltartóztatták, Sztarosztyint repülővel vitték vissza Moszkvába. Végül ő könyörögte ki Vaszilij Sztálintól, hadd mehessen vidékre, jobb úgy mindenkinek. Berija azonban nem nyugodott, még egyszer elfogatta és Kazahsztánba vitette. Végül a különböző Gulag-táborok futballcsapatait edzette: a parancsnokok egymással vetélkedve igyekeztek megszerezni maguknak, elvégre nekik is volt bajnokságuk. Az elítéltek nem szerették – istenítették. Ahogyan az emlékirataiban fogalmazott, azoknak az embereknek csak a futball maradt, hogy elfeledtesse velük a helyzetüket és visszarepítse őket a szabad élet boldogságába. Moszkvába való visszatérésük után a Sztarosztyin fivérek elfoglalták méltó helyüket a szovjet labdarúgásban. Nyikoláj élt közülük a legtovább. 90 éves koráig irányította a Szpartakot, közben volt szövetségi kapitány is. Egy csomó kitüntetést kapott, három Lenin-rendje közül az elsőt 1937-ben, az utolsót 1990-ben. 1992-ben még bábáskodott az orosz profi liga létrehozásánál. Egykori lakóházának falán, a Tverszkaján most márványtábla, a Luzsnyiki stadion Dicsőség sétányán szobor őrzi az emlékét. Meg a mindmáig legnépszerűbb orosz futballcsapat, a több millió drukkerével.

]]>www.nol.hu]]> - Horváth Gábor

Infó: A cikk eredeti változata a 2013.07.06-i Népszabadságban olvasható.

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Vetítő (30) Irodalmi kávéház (516) Tereb (142) Rejtőzködő magyarország (168) Sport (729) Tv fotel (65) Életmód (1) Nagyvilág (1304) Kultúra (6) Belföld (8) Mozaik (83) Alámerült atlantiszom (142) Gazdaság (669) Történelem (15) Mondom a magamét (6461) Emberi kapcsolatok (36) Szépségápolás (15) Jobbegyenes (2482) Egészség (50) Mozi világ (440) Heti lámpás (260) Gasztronómia (539) Politika (1581) Autómánia (61) Flag gondolja (33) Titkok és talányok (12)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>