Örök rangadók - Ledőlt a berlini sorfal

Azt írta az Abendpost című nyugat-berlini újság 1988. május 28-án, az NSZK labdarúgó-kupadöntője napján (amikor Berlin keleti felében még álmodni sem mertek az újraegyesítésről, noha az egyáltalán nem volt már messze): „Détári lesz a mai mérkőzés sztárja.”

A német kollégák a jövőbe láttak, de a szerénytelenség szándéka nélkül hadd tegyem hozzá: magam sem tippeltem rosszul. Az Eintracht Frankfurt–Bochum csúcstalálkozó előtt az Olimpiai stadionban minden újságírónak kiosztottak egy szelvényt, melyen a meccs várható végeredményét és a gólszerző(ke)t kellett feltüntetni. Nyer a Frankfurt 1-0-ra – írtam, és ki mást jelöltem volna meg góllövőként, mint egyetlen játszó honfitársamat, Détári Lajost?

Volt ebben némi elfogultság, hiszen tíz nappal korábban rendezték a Magyarország–Ausztria barátságos mérkőzést a Népstadionban, s azon hiába szerepeltek az 1985-ös bécsi („mexikói”) vb-selejtező támadó hősei – Kiprich József, Esterházy Márton, Détári –, a Hanappi stadionban tartott, örökké emlékezetes magyar gálaesten 3-0-ra elkalapált „szomszédok” Budapesten 4-0-ra nyertek. Az akkori hazai csillagok közül nyolcvannyolc májusában talán egyedül Törőcsik András idézte itthon a legjobb formáját; igaz, ő már csak a másodosztályban táncolt, de mesterhármasával 7-0-ás győzelemre vezette a Volánt a Nyíregyháza ellen.

Ám pesti 0-4 ide vagy oda, Détáriért egyenesen rajongtak az Eintracht hívei. A döntőre harmincezer frankfurti érkezett Nyugat-Berlinbe, és kora délután a Kurfürstendammon semmi mást nem lehetett hallani, csak a német producer, Frank Farian egzotikus diszkózenekarának, az arubai, jamaicai, montserrat-i tagokból álló Boney M.-nek a slágerét, a Brown Girl In The Ringet. De nem ám az eredeti szöveggel, hanem a frankfurti változattal: „Lajos Detári, sa-la-la-la-la...”

Mondom, csak némi elfogultság volt bennem az eredmény és a gólszerző megtippelésekor, pláne, hogy az „énekkar” az arénában is újra és újra rázendített legkedvesebb dalára. Ebben a légkörben készülődtek a csapatok a pályán, és Détári abban a melegítőben gyakorlatozott, amelyet az Eintracht kifejezetten neki készíttetett. Az Eintracht többi játékosának azért nem adtak ilyet, mert a felszerelés pirosfehér-zöld szín-összeállítású volt. Pedig a 3,6 millió nyugatnémet márkáért szerződtetett kispesti labdarúgó beilleszkedése nem ment zavartalanul.

„Eleinte akadtak nehéz ségeim – nyilatkozta a Der Spiegelnek. – A szegény Magyarországról érkeztem a gazdag NSZK-ba, nem beszéltem németül, és egészen más mentalitáshoz kellett hozzászoknom. Az átálláshoz időre volt szükségem.” Néhány hónap elteltével azonban hasonló – ha nem nagyobb – ideállá vált, mint az Eintrachtban 602 bajnoki találkozón szereplő, Charlynak becézett Karl-Heinz Körbel. Az akkor harmincnégy esztendős – Détárinál kilenc évvel idősebb – védő egyéb klubrekordot is tart: a Frankfurt mind a négy német kupagyőzelmének (1974, 1975, 1981, 1988) részese volt.

Ennek nyomán nem kis megtiszteltetést jelentett a magyar középpályás számára, hogy a rutinos védő éppen őt avatta szobatársává az edzőtáborozások, utazások alkalmával. (Pedig együtt játszott a világbajnok Andy Möllerrel, továbbá a vb-ezüstös Uli Steinnel és a Mundialon bronzérmes lengyel Wlodzimierz Smolarekkel is.) A befogadásnak megfelelően Détári már nagy önbizalommal említette a döntőt megelőzően:

„A legjobb négy között még a bajnoki címvédő Werdert is kiejtettük, méghozzá Brémában, míg vetélytársunk csak egyetlen első osztályú együttessel – a Hamburg csapatával – találkozott idáig. Minden mellettünk szól...”

A Bochum tényleg könnyebb ágon, de korántsem simán lett finalista: az Oldenburgot megismételt meccsen (4-1) ütötte ki az első mérkőzés szerény gól nélküli döntetlenje után, majd a Giengen vendégeként csak a kétszer tizenöt perces hosszabbításban vívta ki a 2-1-es győzelmet. Ehhez képest az Essen elleni 1-0 és főként a Fortuna Kölnnel szemben elért 4-1 sétagalopp volt... Igaz, az Eintracht sem megszorítás nélkül, sőt többször is szenvedve jutott el a döntőig: Schalke 3-2, Ulm 3-0, Düsseldorf 1-0 (Détári tizenegyesével), Uerdingen 4-2 (az első frankfurti gólt gólt Détári érte el), Bremen 1-0. Ráadásul a Bochum a bajnokságban ősszel és tavasszal is felülmúlta a Frankfurtot...

A döntőt pedig valamennyi labdarúgója húszezer márkás győzelmi prémiumért játszotta. Ez fejenként 3500 márkával volt több, mint az Eintracht játékosainak felajánlott jutalom, de Rainer Zumdick, a Bochumban másfél évtizeden át védő kapus a 81. percben akkor sem háríthatott volna, ha százezres summáért őrzi a hálót. A Frankfurt tizennyolc méteres szabadrúgáshoz jutott, és Détári mesés lövéssel küldte a labdát a jobb felső sarokba (1-0).

„Győztünk!” – üvöltöttek nem sokkal később az Eintracht szurkolói. Nyertem – mondtam magamban én. De korán könyveltem el a magam kis sikerét, hiszen hamarosan kiderült: négyen találtuk telibe az eredményt és a góllövő nevét. Viszont csak hárman kaphattak ajándékutalványt. Amíg odalenn a frankfurti futballisták boldogan ölelkeztek, addig a sajtótribünön sorsolás zajlott, és második helyezettként húztak ki engem. Kaptam egy négyszáz márkás bont azzal, hogy a rajta szereplő összeget levásárolhatom a nagy német sportszergyár akkoriban nyílt budapesti boltjában, melynek kapuja előtt naponta végeláthatatlan sorok kígyóztak a Váci utcában.

„Kösz, Döme!” – mondtam Détárinak a nyugat-berlini öltözőben, ahová úgy jutottam be, hogy Frankfurt 61-szeres magyar válogatott, egy szál törülközőben is ellenállhatatlan bálványa „leszerelte” az ajtóban posztoló őrző-védő embereket. Majd elmeséltem neki, hogy az otthoni belvárosban még fényes golfnadrágra is telik értékes szabadrúgásából...

Abban már az Olimpiakosz labdarúgójaként látott. Nem sokkal a kupadöntő után ugyanis az athéni klub 18 millió márkás ajánlatot tett a 10-es számú dirigensért, akiről azt írták a nyugat-berlini dia dal után: „Détári az Frankfurtban, ami Maradona Nápolyban.” A döntőn még örömében, az átigazolás hírétől viszont már dühében tomboló Eintracht-tábort honfitársunk a következő nyilatkozattal igyekezett lecsillapítani: „Ez szuper üzlet, amelyet már csak azért sem utasíthattam vissza, mert a magyar sportminiszter és az MLSZ is azt akarta, hogy Görögországba menjek.” A rendkívüli összegből, melynek révén Détári a világ három legdrágább futballistája közé avanzsált – az argentin Diego Maradonával és a holland Ruud Gullittal került egy társaságba –, az Országos Testnevelési és Sporthivatal is részesedett szépen... „Charly” Körbel pedig megértőbbnek mutatkozott a frankfurti szurkolóknál: „Sokan azt mondják, Lajos letette a fegyvert a nagy dohány előtt – említette. – A családja kedvéért tette, hiszen háromesztendős szerződésével többet keres majd, mint nálunk az egész csapat egy évad alatt.”

Honfitársunk mindenesetre beírta magát az Eintracht történetébe, noha csak egy évet töltött Frankfurtban. A klub leghíresebb futballistáinak listáján olyan labdarúgókkal jegyzik együtt, mint (kivonatos névsor) Thomas Berthold, Jürgen Grabowski, Bernd Hölzenbein, Jay-Jay Okocha, Bruno Pezzey, Hans Tilkowski vagy az Eintracht 1959-es bajnokcsapatának magyar mesterlövésze, Sztáni István. Legemlékezetesebb „frankfurti” gólja kettőnknek 16 900 márkát hozott. Abból 16 500 volt az övé. De ha visszagondolok arra a meccsre, még most is kedvem lenne felkiáltani: azt a négyszázát!