Örök rangadók - Öt nap múlva háború

Feltehetően kevesen tudják, hogy öt nappal a második világháború kitörése előtt a magyar válogatott hivatalos mérkőzést játszott Lengyelországban.

Azt viszont nyilván sokan sejtik: nem a futballmeccs keltette a legnagyobb izgalmat annak idején Varsóban, s még csak nem is az, hogy a találkozó bírája, a finn Esko Pekonen lemondta a találkozó dirigálását.

A sporttárs „a világpolitika fenyegető eseményeire való tekintettel” lépett vissza, de aztán a házigazda szövetség vezetői meg győzték, hogy itt van az 1938-ban vb-döntős magyar együttes, és micsoda blamázs volna, ha lengyel játékvezetőnek kellene közreműködnie az ezüstérmes világklasszisok vendégjátékán.

Választás a mérkőzés előtt: Turay (balra) és Szczepaniak között Pekonen finn játékvezető

Amikor a mérkőzést lekötötték, a meghívók még hatvanezer nézővel kalkuláltak, de ahogyan közeledett a találkozó napja, 1939. augusztus huszonhetedike (még inkább szeptember elseje), úgy csökkent a meccs iránti várakozás, és senkit nem lepett meg, hogy végül csak húszezer szurkoló jelent meg a Lengyel Hadsereg stadionjában. Azok, akik még törődni tudtak a labdarúgással Varsóban, amúgy sem adtak esélyt a hírneves vendégművészek ellen, a lengyel lapok is egyöntetűen azt jövendölték: „A magyarok győzni fognak.”

Efelől idehaza sem volt kétség. De egységről sem lehetett beszélni, mert a magyar futball köreit átrendezte az MLSZ önkormányzatának felfüggesztése. E lépés a legkevésbé sem a futballról, hanem a politikáról szólt, hiszen a vallás- és közoktatási miniszter javaslatára meghozott belügyminiszteri döntés a zsidótlanítás jegyében született. Ezt persze nem mondták ki, csak „virágnyelven” közölték. A határozatot Széll József június tizenkilencedikén szignálta, és másnap a Nemzeti Sport címoldalán – egyebek közt – ez állt: „A legnépszerűbb magyar sportág vezetéséből hiányzik a céltudatos nemzetnevelő készség. Labdarúgásunk szelleme erősen elüzletiesedett, s emiatt nemcsak a sportszerűség gondolata szorult gyakran a háttérbe, de a nemzeti fontosságú feladatok jelentősége is szenvedni volt kénytelen. Mindezek a hibák és hiányosságok egyre jobban kimélyítették azt az ellentétet is, amely újabban a magyar labdarúgósport és a keresztény középosztály között kifejlődött. S az ellentéteket csak súlyosbította az a körülmény, hogy a nemzetnevelésben hathatós tényező szerepére hivatott magyar labdarúgósport vezetői közé nagy számmal kerültek be olyanok, akik a magyar ifjúság nemzeti szellemben való vezetésére nem alkalmasok.” Ennek megfelelően az Országos Testnevelési Tanács szintén „úgy látta, hogy a magyar labdarúgásban a hibák kiküszöbölését csak gyökeres személyi, szellemi és sportpolitikai rendszerváltozás révén lehet elérni; a keresztény és nemzeti szellemű, de ugyanakkor sportszellemben és szakszerűségben is erős labda rúgószövetséget teljes átépítő munkával vélte megteremthetni”.

Az „átépítő munka” jegyében miniszteri biztost neveztek ki a futballszövetség élére: az MLSZ irányítását Gidófalvy Pál hódmezővásárhelyi tiszteletbeli tanácsnok, a Dél-magyarországi Labdarúgók Alszövetségének elnöke vehette át. Az intézkedést a futball berkein belül nem feltétlenül üdvözölték, de vidéken sokan fűztek nagy reményeket az új elöljáróhoz, mert abban bíztak: vége lesz a fővárosi uralomnak a „túlságosan Budapest-központú” labdarúgásban. Vitéz Ginzery Dénes, akit Gidófalvy a Nemzeti Bajnokság ügyvezetőjévé és szövetségi kapitánnyá avatott, csak FTC-, MTK- és Újpest-játékosokat küldött pályára Varsóban, de hát így volt ez 1938-ban, a világbajnokságon is, amikor dr. Dietz Károly budapesti rendőrkapitány állt a válogatott élén. (A kivételt az akkor már Marseille-ben futballozó Kohut Vilmos jelentette, ám korábban ő is a Ferencvároshoz tartozott.)

A magyar csapat: Dudás, Sárosi dr., Turay, Ádám (a guggoló sorban balról), Kis, Bíró, Sziklai, Toldi, Zsengellér, Szalay, Gyetvai (az álló sorban balról)

Kérdezhetik, miféle hibákra hivatkozott a hatalom, amikor vb-finalista válogatottal büszkélkedtünk? Nos, a kormány kezére játszott, hogy 1939-ben meghökkentően szerénnyé vált az ezüstlábúak mérlege: az év első felében egyetlen mérkőzést sem sikerült megnyerniük! Egyaránt három döntetlent és vereséget produkált a csapat, melynek tagjai e kudarcsorozat ellenére sem tudták elképzelni, hogy Lengyelországban is kikapjanak…

Pláne hogy Varsóban fél óra múltán 2-0-ra vezettek. A ma kilencvennégy esztendős Gyetvai László átadásából Zsengellér Gyula szerezte az első gólt, majd Gyetvai, Toldi Géza és Ádám Sándor kombinációja nyomán utóbbi a másodikat. Ez után azonban üzembe helyezte magát a katowicei gólgyár, Ernest Wilimowski. E labdarúgó Ernst Otto Prandella néven született, s amikor (1916-ban) világra jött, Felső-Szilézia a Német Birodalomhoz tartozott. Anyja és apja egyaránt német volt –a papa német katonaként esett el az első világháborúban –, a família tagjai otthon németül beszéltek, a kis Ernst német óvodába járt. Majd amikor Felső-Szilézia lengyel területté, Ernst Ernestté, utóbb pedig lengyel válogatott labdarúgóvá vált, és az 1938-as vb-n négy gólt vágott be a 6-5-re győztes braziloknak. Majd a második világháborús német megszállás után a német válogatottban szerepelt – csakúgy, mint jó néhány osztrák futballista az Anschluss nyomán –, és 1942-ben Bernben „brazil” formát nyújtott: négyszer köszönt be a svájciaknak (5-3). Mivel besorozták a Wehrmacht páncélos vadászegységeinek egyikébe, Lengyelországban nemhogy árulónak, de háborús bűnösnek tartották, ezért a világégés után az NSZK-ban telepedett le (Karlsruhéban hunyt el 1997-ben). Pedig hazament volna, már csak azért is, mert édesanyját Auschwitzba deportálták, miután férjhez ment egy orosz zsidó származású lengyelhez, akinek a nevét Ernst felvette. A mama túlélte a láger borzalmait, a futballista ugyanis a labdarúgás révén kapcsolatba került a Luftwaffe emblematikus ezredesével, Hermann Graffal, aki megmentette Paulinát. Wilimowski az 1974-es világbajnokságon, melyet a szövetségi köztársaságban rendeztek, meglátogatta volna a bronzérmes lengyel csapatot, ám kiutasították a válogatott szálláshelyéről…

Ez az ember, akin átment a történelem, lengyel kimutatások szerint – hivatalos és nem hivatalos mérkőzéseken – összesen 1175 gólt szerzett.

Varsóban a magyarok ellen hármat.

Egyet a bal felsőbe, egyet a jobb alsóba küldött, majd az ismét a jobb sarokba juttatott lövéssel állította be a 4-2-es végeredményt. Közben (2-2-nél) Leonard Piontek értékesítette azt a tizenegyest, amelyet Bíró Sándor kezezése miatt ítélt meg Pekonen. Mivel a magyarok szerint Bíró kezét legföljebb súrolta a labda, honfitársaink egyöntetűen úgy vélekedtek: a finn jobban tette volna, ha megmarad a bíráskodás lemondásánál… A kimenetel azonban egyáltalán nem volt vicces, és a hazai sajtó a következő címekkel tálalta a vereséget: „Már a lengyelek is vernek bennünket”; „Klasszissal jobbak voltak a lengyelek”.

A lengyel válogatott (balról): Szczepaniak, Krzyk, Gora, Wilimowski, Jablonski, Piontek, Jaznicki, Dytko, Cyganek, Giemsa, Cebula és a cserekapus Jankowiak

Az 1944-ben Krakkóban, alig negyvennyolc évesen elhunyt Jozef Kaluza, aki hétesztendős kapitánykodás után azon a meccsen irányította utoljára hazája válogatottját, meglepetten említette: „Gyenge volt a magyar csapat.” Gyetvai sem kertelt: „Nem ment nekünk a játék, nem is tudok mentséget találni.” Pluhár István, a legendás rádióriporter pedig odament Zsengellérhez és az ötvenedszer válogatott dr. Sárosi Györgyhöz, s azt mondta a két ragyogó csatárnak: „Ilyen rosszul még egyikőtöket sem láttam játszani.”

A magyar válogatott az egymást követő hetedik mérkőzésén is nyeretlen maradt. A szomorú széria egy hónappal később, 5-1-es diadallal szakadt meg. Akkor már a náci Németország lerohanta Lengyelországot.

A magyar együttes pedig az Üllői úti pályán legázolta Németországot.