Ma 2019 december 16. Etelka, Aletta napja van. Holnap Lázár, Olimpia napja lesz.
52d3ece36759e774fd0c9dac474f4c23.jpg

Örök rangadók - Kábító Kolumbia

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

Kolumbia futballválogatottja hat évtizeden át semmiféle szerepet nem játszott a világbajnokságokon, kivéve 1962-t, amikor a chilei Aricában – ahol a partjelzők egyike honfitársunk, Dorogi Andor volt – {...}

{...} Marcos Coll, Antonio Rada és Marion Klinger hirtelen hármat is berámolt a legendás Lev Jasinnak, így a már 4-1-re vezető szovjet válogatottnak be kellett érnie a világszenzációt keltő döntetlennel (4-4).

Amúgy a kolumbiaiak azon a Mundialon sem sok vizet zavartak: egyaránt kikaptak az uruguayiaktól (2-1) és a jugoszlávoktól (3-1), azaz egyetlen ponttal, csoportutolsókként kulloghattak haza. Az igazi feltámadás több mint negyedszázaddal később kezdődött: az addig vb-n csak egyszer látott Kolumbia 1990 és 1998 között sorozatban háromszor is szerepelt a nagy tornán. A fődirigens Carlos Valderrama vezényletével. A karmester – aki máig minden idők legtöbbszörös (111-szeres) kolumbiai válogatottja – elsőre bozontos hajával keltett feltűnést, de aztán mindenki megfeledkezett különleges frizurájáról, mert az, ahogyan dirigált, a legigényesebb szakértőket is lenyűgözte.

Noha a már akkor is rohanó világ felfokozott futballtempójában szinte anakronisztikusan lassan mozgott, uralta a labdát, száguldó védők és középpályások gyűrűjében is folyton magánál tartotta azt, majd a tizenhatos környékén rendre álompasszt adott valamelyik csatárnak, és – ahogyan Pesten mondják – el volt rendezve a dolog. A felfutáshoz azonban a világklasszis irányító kivételes játékintelligenciája is kevés lett volna. Valderrama hiába bódított, még ő sem kábított annyira, mint a kokain. S az igazi lökést a kolumbiai futballnak az adta meg, hogy a drog báró Pablo Escobar rájött: annál több pénzt moshat tisztára, minél nagyobb összegeket invesztál a labdarúgásba.

Ez az ember a hetvenes években piti tolvaj volt, de aztán részt vett egy gyermekrablásban, és az abból származó „dohánnyal” beszállt a kábítószerüzletbe. A nyolcvanas évek utolsó esztendejében már a világ 227 dollármilliárdosa közé tartozott, a Forbes magazin listáján is előkelő helyen jegyezték, és egyáltalán nem véletlen, hogy a medellini Atletico Nacional akkor hódította el először a dél-amerikai klubfutball első számú trófeáját, a Libertadores Kupát. Mert Pablo Escobar azt a Medellin kartellt „igazgatta”, amely a földkerekség kokainforgalmának a 80 százaléka fölött diszponált. Amúgy „jóságos” énje is volt: iskolákat, kórházakat, templomokat, labdarúgópályákat építtetett a szegényeknek, a családjának pedig – egyebek közt – tavat és állatkertet vásárolt.

Megannyi nincstelen honfitársa rajongott érte, valóságos kolumbiai Robin Hoodnak tartotta, és a nélkülözőket nem érdekelte, hogy milliókat tesz tönkre, miként az sem, hogy könyörtelenül gyilkol. Márpedig Escobar nemegyszer dicsekedett azzal: legalább kétszázötven útjába állót tett el láb alól személyesen. A futballisták sem firtatták, honnan dől a lé, bár nem voltak bolondok, hogy ne tudták volna, milyen eredetű a kolumbiai labdarúgásban addig soha nem látott mennyiségű pénz. René Higuita, a trükkös kapus, aki rendszeresen kivitte a labdát a tizenhatoson kívülre, és a mezőnyben cselezgetett, akár a legragyogóbb dribblerek – egy 0-0-lal zárult angol–kolumbiai meccsen pedig nem kézzel, hanem (miután cirkuszi artista módjára előrevetődött) oxforddal hárította Jamie Redknapp gólba tartó lövését a londoni Wembley-ben –, a lehető legközelebbi tapasztalatokat szerezte a forrásról: egyrészt a „báró” a barátjává avatta, másrészt drogfüggővé vált.

Majd nemcsak a védéseivel került a lapok címoldalára, hanem azzal is: az időközben letartóztatott Escobart nemhogy meglátogatta a börtönben, de még „megindító” nyilatkozatokat is adott az újságoknak a vizitről. Arról a fegyházról utóbb kiderült, hogy minden őre Escobar embere volt, és a (hivatalosan) büntetés-végrehajtási intézet leghírhedtebb foglya úgy élt ott, mint Marci Hevesen... Ezzel együtt onnan is megszökött – ilyen személyzettel nem csoda –, mert idősebb George Bush, az USA akkori elnöke mind kevésbé, sőt egyáltalán nem tolerálta, hogy az Államokat hovatovább elárasztja a kolumbiai kábítószer.

Ezért „keresztes háborút” hirdetett a drog ellen, és küzdőtársra talált Cesar Gaviria Trujillóban, az 1990-ben kinevezett kolumbiai elnökben. Escobarból üldözött lett, és 1993 decemberében a kolumbiai nemzeti rendőrség tagjai lőtték le őt, miközben a házából próbált menekülni az őt ismét lefogni igyekvők elől.

A halálhír hatalmas indulatokat, tüntetéseket és utcai harcokat váltott ki Kolumbiában, noha három hónappal korábban az egész országot egyesítette a válogatott labdarúgócsapat már-már felfoghatatlan diadala. Az együttes vb-selejtezőt játszott Buenos Airesben, és 5-0-ra győzött! Nyomban hozzá kell tenni, hogy Argentína abban az évben nyerte mindmáig utolsó aranyérmét felnőtt futballtornán, a Copa Americán, és az előző két világbajnokságon egyaránt döntőt vívott (1986-ban győzött, 1990-ben második lett). A térség, egyúttal a világ kiemelkedő tudású gárdája fogadta hát Leonel Alvarezt (101-szeres válogatott), Freddy Rincont (84), Luis Carlos Pereát (78), Oscar Cordobát (73), Faustino Asprillát (57) és társait, persze a kihagyhatatlan Valderramával együtt. Igaz, a vendégek sem vesztettek mérkőzést 1991 júliusa óta – két évvel korábban éppen az akkor is Copa-győztes argentinoktól kaptak ki 2-1-re –, de arra senki nem gondolt, hogy kolumbiai fesztivál lesz a Monumental stadionban.

Asprilla és Rincon azonban úgy siklott a házigazdák védői között, akár a korabeli alpesisí-bálvány Marc Girardelli a lejtőkön, és amikor Sergio Goycoechea, a nagyszerű argentin kapus már ötödször szedte ki a hálóból a labdát, Kolumbia városaiban spontán felvonulások kezdődtek, tévénézőkből lett jó barátok ölelték-csókolták egymást a köztereken. Argentína az 1958-as világbajnokságon 6-1-re kapott ki Csehszlovákiától, majd a 2009-es vb-selejtezőn ugyanilyen különbséggel vesztett Bolíviában, de ötgólos vereséget odahaza soha nem szenvedett. Érthető, ha a vendéglátókat megszégyenítő fiúkból nemzeti hősök váltak, és azt a gólt, amelyet Asprilla a tizenhatos bal oldali vonalától nyesett mesésen a „hosszú” felsőbe, Kolumbia jelképeként emlegette a tömeg.

Ám a kábítószer földjén még e pazar diadal is tragédiát idézett elő. A lehengerlő győzelem nyomán ugyanis 1994-ben úgy utazott el az Egyesült Államokba a kolumbiai csapat, mint a világbajnokság favoritjainak egyike. Igaz, kilencvennégy tavaszán La Pazban megszakadt a veretlenségi sorozat (Bolívia 1-0-ra felülmúlta a soha nem látott magasságokban szár nyaló garnitúrát), ám az előző vereségtől számított harminchárom mérkőzéses széria még így is imponáló volt a tizennyolc sikerrel és a tizennégy döntetlennel. Csakhogy Amerikában beütött a krach. A zseniális Gheorghe Hagi Romániája 3-1-es csapást mért Valderramáékra, majd az USA Team 2-1-re nyert a nem is oly titkos esélyesek ellen. Ez utóbbi találkozón az első gólt Andres Escobar szerezte, de nem az amerikai TonyMeola, hanem honfitársa, Cordoba hálójába küldte a labdát.

Az ötvenszeres válogatott középhátvédet addig „a futball gentlemanjének” nevezték, a kolumbiaiakat megdöbbentő kiesés után viszont sokan elátkozták hazájában. S tíz nappal az Egyesült Államoktól elszenvedett kudarc után a medellini El Indio bár parkolójában három fegyveres hat lövéssel kivégezte. A gyilkosok cinikusan azt kiáltozták, miközben meghúzták a ravaszt: „Gól!” Az, hogy a drogmaffia bosszúja volt-e a szörnyű merénylet, nem bizonyosodott be, bár az az ember, akit huszonhat évi börtönre ítéltek a gyilkosságban való közreműködés miatt, kapcsolatban állt a kábítószerkartellel. Ami biztos: a huszonhét éves korában meghalt Andres Escobarnak családilag nem volt köze Pablo Escobarhoz.

Argentína–Kolumbia 0-5 (0-1)

Vb-selejtező, 1993. szeptember 5., Buenos Aires, 60 000 néző. Jv.: Filippi (uruguayi).

Argentína: Goycoe chea – Saldana, Borelli, Ruggeri, Altamirano – Zapata, Redondo (Acosta, 69.), Simeone, Leonardo Rodriguez (Claudio Garcia, 54.) – Medina Bello,Batistuta.

Kolumbia: Oscar Cordoba – Herrera, Perea, Mendoza, Perez – Alvarez, Gomez, Valderrama, Rincon – Asprilla, Valencia. Gól: Rincon (41. és 62.), Asprilla (49. és 64.), Valencia (84.).

Infó: A cikk eredeti változata a 2013.10.19-i Népszabadságban olvasható.

Hegyi Iván - ]]>nol.hu]]>

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Emberi kapcsolatok (36) Egészség (50) Kultúra (4) Életmód (1) Szépségápolás (15) Gasztronómia (539) Politika (1571) Rejtőzködő magyarország (171) Vetítő (37) Gazdaság (633) Tv fotel (65) Flag gondolja (33) Alámerült atlantiszom (142) Mozi világ (440) Belföld (5) Autómánia (61) Irodalmi kávéház (474) Tereb (138) Nagyvilág (1441) Mondom a magamét (4156) Sport (729) Jobbegyenes (1653) Mozaik (42) Történelem (13) Heti lámpás (221)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>