Ez a legalja, ennél mélyebbre úgynevezett közéleti személyiség aligha süllyedhet. Egyszerűen elemi jó ízlés dolga kijelenteni, hogy ilyet épeszű ember nem tesz, és éppen ezért most Dániel barátainak és pártfogóinak kell magyarázkodniuk, nem nekünk.

A hajdanán társadalmi felhatalmazás nélkül, hatalmi szóval az Országház mellé telepített Károlyi-szobrot a kormány egy vidéki városunk közparkjába vitette, sőt előzetesen a műalkotás készítőjének beleegyezését is elnyerte. Dániel Péter viszont egy magánszemélyek és társadalmi szervezetek által, egyik kistelepülésünkön emelt szobor hátán kapaszkodna fel az országos ismertségig. A kettő nem egy és ugyanaz. És rossz hír Dánieléknek, hogy a minőségi különbség igencsak látszik a kétféle eljárás között.

Nem sétálunk bele Dániel tíz körömmel kivájt csapdájába, és nem kezdünk történelmi vitát arról, hogy kicsoda is volt valójában Horthy Miklós. Ez a félnótás, gyűlölködő ember egyszerűen nem partner semmiben, pláne egy komoly disputában nem. Szánalmas cselekedetében semmi meglepő nincsen, mindazonáltal tényleg köszönjük neki, hogy – deklaráltan is – a baloldal nevében követte el tettét. Akciója így nem szorul magánkeretek közé, és még a vak is megérti, hogy az elmúlt száz évben miféle figurákat lökött ide nekünk a történelem úgynevezett magyarországi baloldaliak alakjában. Köszönjük Dánielnek, hogy felnyitja az emberek szemét, és nemzeti identitásunk védelmében mozgósítja a tábort. Mondanunk is felesleges, hogy a szobor leöntése senkit nem tölt el félelemmel közülünk, és a magam nevében azt mondom, gyűlöletet sem érez az ember, inkább csak mélységes megvetést.

Valahogy úgy vagyunk ezzel, ahogyan annak idején a Kivilágos kivirradtig úri társasága: Pogány Imre váratlanul betoppant a mulatságba, és vele valamiképpen vége szakadt a megszokott urambátyám-hangulatnak.

Csakhogy Pogány Imre őszintén kívánkozott a mi társaságunkba, Dániel Péter pedig gyűlöl bennünket. Gyűlöli az egész országot, történelmi nagyjainkkal, vitatott személyiségeinkkel, hőseinkkel, erényeinkkel, tévedéseinkkel együtt.

Van abban valami hátborzongató, ahogyan éjjel végezte el a dolgát. Leszállt a sötét, és ő vadászatra indult. Becserkészte a szobrot, amíg a normális emberek aludtak. Nappal persze a település közelébe sem mert volna menni, annyira azért nem tökös legény. Megvárta, míg a sötétség elborít mindent, és elindult, pontosan úgy, ahogyan rokonai és barátai hatvan évvel ezelőtt elindultak a nagy fekete autóval. És milyen beszédes az is, hogy az ávós verőlegényekhez hasonlóan – ha jól értem zavaros irományát – Dániel is valamiféle emelkedettebb erkölcs, a modern eszmék nevében öntötte le vörös festékkel a szobrot.

Az az igazság, hogy Dánielék ma is betörnének a tornácra, és bilincsben vinnék el az egész pipázó, nagy bajuszos móriczi társaságot. Ha tehetnék. Elmondhatatlanul gyűlölnek bennünket.

De akad itt még egy apróság. Miután ez az elfuserált éjszakai partizán magyarnak és zsidónak is vallja magát alkalmi kiáltványában, ostoba tettével felerősíti a hazai kényszerképzeteket és tapasztalatokat.
Az a szomorú igazság, hogy ha van antiszemitizmus, éppen a Dániel-félék miatt van Magyarországon, és amíg az efféle provokációk tovább zajlanak, téma is lesz, pláne, ha a hozzá hasonló ostoba tökfilkók még kérkednek is a dologgal.

Valakinek, valakiknek el kellene határolódniuk ettől az alaktól, nem kétséges. Ebből persze semmi sem lesz, így maradnak az elfojtott indulatok, a félbemaradt mondatok, a ránk örökített egyoldalú erkölcsi ítélkezés.

Most mi következik?

A szobrot szépen lemossák, lehet, hogy egy darabig őriztetik. Dániel kártérítést fizet majd, és lassan eltűnik a süllyesztőben.

A jó hír pedig – ismétlem – a baloldal pőre feltárulkozása. Újra megmutatták az arcukat. Hiába szónokolnak bármiről, ennyit tudnak, ennyire képesek, így szocializálódtak, ez a vérmérsékletük.

Ők ilyenek. Tárgyalásképtelenek.