Ahelyett, hogy az azeri baltás gyilkos Safarov ügye után, szép lassan gesztusokat tenne a magát keresztény nemzetinek mondó kormány és annak politikusai a keresztény világ és a sértett hazai kisebbség irányába, Tarnai Richárdnak, Kispest fideszes képviselőjének, Gajda Péter MSZP-s polgármesternek, valamint a kispesti kormánypárti frakciónak sikerült újra az egész magyar örménység lelkébe gázolnia, csak már úgy, hogy rajtuk kívül a magyarországi görögöket is gyomorszájon ütötték.

A két keresztény nép évszázadok óta él békésen a magyarsággal, számtalan közös nemzeti ügyben kiállva a magyarok és a közös haza mellett. Befogadásukat Magyarországra minden esetben az indokolta, hogy keresztény népekként menekülniük kellett saját hazájukból a törökök agresszív területfoglalásai miatt. A Magyarországot másfél évszázadra megszálló moszlim horda elől népirtás, vagyis genocídium miatt több hullámban menekülő örmények és a török–görög háború miatt saját földjükről kitelepített vagy elűzött görögök, mint a kereszténység legközelebbi bástyáját választották Magyarországot új hazájuknak.

Magyarországot, amelyik ország védte a keresztény Európát a moszlim török hadaktól, s azok vérengzéseitől, s jó néhány nemzeti hőse pont a törökök keze által halt mártírhalált. Safarov kiadása is a keleti nyitás túlbuzgóságát mutatta, de az ügyet még lehetett holmi nemzetközi jogi köntösbe csomagolni, s leplezni az elvtelen keleti nyalást. Ám az Atatürk-szobor és tér ügye semmi más, csak a nevetséges, ugyanakkor jelentős kockázatokat vállaló megfelelni akarás iskolapéldája. A jófiúként teljesíteni akaró, magukat eminens keleti nyitóként feltüntetők azonban teljes csődöt mondtak. Tiltakoznak ellenük az örmények, tiltakoznak ellenük a görögök és tiltakoztak ellenük a törökök. Igen, jól tetszenek olvasni, maguk a törökök is jegyzékben tiltakoztak az Atatürk tér elnevezése miatt. Na, nem azért, mintha érdekelné őket a történelmi nemzetiségeink érzékenysége, hanem mert a tér küllemét szégyenletesnek és nevetségesnek tartják Atatürk nagyságához képest. Ja, és a külügy persze megint szalad a túlbuzgó politikai imbecilek után.

De nézzük a tényeket: szeptember 29-én Kemal Atatürkről, Törökország első köztársasági elnökéről, a modern, világi Törökország megteremtőjéről, „a Törökök atyjáról” nevezték el a Fő utca Üllői úti végén található pihenőparkot, és a névadást egy Atatürk-mellszobor felavatásával tették ünnepélyessé a XIX. kerületi fideszes képviselők.

A „nagy ötlet” még májusban pattant ki Tarnai Richárd kormánypárti képviselő fejéből, s ő javasolta a helyi fideszes frakciónak a térelnevezést és a szoborállítást. A kerület egyébként már régebb óta testvérvárosi kapcsolatban van Isztambul Pendik városrészével, így Tarnai és a kerületi fideszes képviselők úgy gondolták, nehogy már kimaradjon Kispest a keleti nyitásából, s biztos a „Főnöknél” is jól veszi majd ki magát, ha élen járnak majd az isztambuli kapcsolattartásban. A testület annak rendje és módja szerint napirendre is tűzte az eminens ötletet és a gondolatból tett lett; elfogadták a „Kemal Atatürk tér” kerületi utcanév elnevezést, és a téren egy Atatürk-mellszobor állítást.

A nagy ívű gesztusról és a török-magyar testvériség (?) megerősítésének ezen szándékáról – amelyet a török fél egyáltalán nem szorgalmazott – értesítették is Pendik polgármesterét, Salih Kenan Şahint, és szervezni kezdték az ünnepséget a magyar külügy értesítése nélkül. Csakhogy két okból is – finoman szólva – zavar keletkezett az ünnepség kapcsán. Az egyik a Safarov-ügy, ami miatt a helyiek kicsit jegelték a szoboravatás és térelnevezés ünnepségének a visszhangját. (Vagyis tökéletesen tudták, hogy Atatürk Ifjú Török Mozgalomban betöltött szerepe miatt, amely szervezet elsősorban felelős a keresztény örmények 1914–1915-ös kiirtásáért Anatóliában, a hazai örmények jogosan háborodnának fel a szoboravatáson.)

A másik pedig meglepő módon pont a török nagykövetség és külügy tiltakozása volt. A tér elnevezése miatt ugyanis tiltakozását fejezte ki Törökország budapesti nagykövete, H. Kemal Gür is, aki szerint sem a közterület mérete (értsd: annak viccszerű kicsinysége), sem annak elhelyezkedése (értsd: annak erősen külvárosi volta) nem méltó Atatürk nagyságához, így az emlékéhez sem. Diplomáciai források mindemellett tudni vélik, hogy külön kellemetlenséget okozott az is, hogy az előkészületekről a magyar diplomácia vezetője, Martonyi János elfelejtette tájékoztatni török kollegáit és a Török Köztársaság nagykövetségét.

Az pedig az alázás végső stádiumát jelentette, hogy Kemal Gür a kispestiek – a török nagykövetség számára méltatlannak tűnő – erőlködését visszautasítandó azt írta a Külügyminisztériumnak elküldött jegyzékében: „Mi sem állítunk szobrot Törökországban Zrínyi Miklósnak…” Szép, ugye? Hát ezért kár volt kispesten Atatürk-szobrot és emlékparkot tervezni önszorgalomból.

Na, de a sztorinak még mindig nincs vége. Ezek után az eminens keleti nyitónyalók, ahelyett, hogy természetes önérzetből megsértődtek volna és elküldték volna melegebb éghajlatra – vagy mondjuk az örmény és görög tömegsírokhoz – az elégedetlenkedő, a magyar baráti gesztust lefitymáló török diplomáciát, mi történt? Az eminensek újabb nagy ötlettel álltak elő.

Ahelyett, hogy a görög-örmény tiltakozáson elgondolkodva az ügy mögül kifaroltak volna, azt mondták, hogy legyen akkor csak „Pendik tér” a park neve, ha a nagyságos Atatürk emlékének dehonesztáló a tér kicsinysége és egyébként igencsak csinosra rendbe szedett kinézete. Szeptember 25-én a kispesti testület meg is hozza a határozatát erről. Csakhogy az előzőt nem helyezték hatályon kívül, így a dilettantizmus csimborasszójaként, a törökök által lenézett ünnepi helyszínnek immár két neve is volt egyszerre. A sztori azon eleme, amely szerint a különféle tiltakozások miatt a tulajdonos, a Bolyai János Általános Iskolának akarta adományozni a szobrot, már végképp érthetetlen és követhetetlen.

Végül az ünnepség összejött. S ha azt hiszik, hogy a kedélyek most lecsillapodhatnak, mert a Pendik térrel most minden rendben, akkor tévednek. Ugyanis minden tiltakozás ellenére végül mégiscsak Kemal Atatürk térre keresztelték az emlékparkot, s végül mégis csak leleplezték Atatürk szobrát. Történt ugyanis, hogy a szeptember 25-én hozott határozatról a török felet nem, vagy csak kutyafuttában értesítették (nem lehet tudni), de az biztos, hogy a török delegáció érkezése után, egy nappal az ünnepség előtt, úgy döntött a testület, hogy felfüggeszti a három nappal korábbi határozatát, így megint az eredeti lesz érvényben, és annak alapján tartják meg a parkavatót.

Vagyis lesz Kemal Atatürk tér és szobor török szempontból méltatlan helyen és módon, a görögök és az örmények szempontjai szerint pedig méltatlan érzéketlenséggel. Halkan és szimbolikusan tiltakoztak az utóbbiak. Nem égettek zászlót, nem okoztak botrányt, nem manifesztáltak a sajtónak. Csak csendben, néhány görög lobogó alatt kifejezték – ismételten – nemértésüket és megbántottságukat. Nem értik, ahogy most már egyre többen nem értik a keresztény magyar demokraták közül sem, hogy hova ez az elvtelen igyekezet a keleti nyitás jegyében?

Az Európában nagyon helyesen, nagyon is önérzetes magyar külpolitika hol hagyja nemzeti önérzetét, amikor a Kelet moszlim nagyjaival tárgyal? Mi szükség van arra, hogy H. Kemal Gür azt írja, hogy nem is ért minket, hiszen ők sem állítanak szobrot Zrínyinek, de ha már ennyire nyomulnak a kormánypártiak feléjük, akkor ne űzzenek gúnyt az ő nagy Kemál Atatürkjükkel. Nehogy már egy külső budapesti kerület kicsiny parkja jusson csak Atatürk emlékének! Mi az, ami miatt balga módon elviseli az ilyen sértéseket a magyar sokfejű diplomácia, és még ő fut a sértegető kegyeiért? S vajon megéri-e, hogy a hazai görögség, örménység végképp elforduljon a második Orbán-kormánytól? Nem hangosan, zajosan, botrányok közepette, hanem szépen lassan, csendesen, de tőrdöféseket hordozva szívében.

Meggyőződésem, hogy a feltett kérdésekre minden keresztény konzervatív magyar demokrata válasza az, hogy semmi szükség nincs ezekre, s az ilyen döntések nem bennünket, magyar demokratákat, hanem néhány ostoba megalkuvó botorságait képviseli csak, akik a mi becsületünkkel is játszanak. A csepeli huszárnapon görögök, örmények és magyarok együtt ünnepeltek, zenéltek, és ápolták a közös történelmi emlékezetet.

Emlékeztek a görög kereskedők és iparosok Magyarország-építésére, s felidézték a közös, örökkön békésen együtt megélt évszázadokat. Örmények is részt vettek a találkozón, mert az aradi tizenhárom huszár tábornok közül kettő is, Kiss Ernő és Lázár Vilmos is örmény volt, akik a magyar hazáért és szabadságért adták életüket. Sem azeri, sem török nem volt a szabadságharcosaink között, ahogy a moszlim hordák ellen csak hadakozott mindig a magyarság, s tőle csak rabigát kapott. Most meg egy maréknyi dollár ígéretével átvághatnak, becsaphatnak és kioktathatnak bennünket?

Nincs jól ez így! Ahogy az sem, hogy miután súlyos diplomáciai konfliktusba kerültünk Azerbajdzsánnal annak szavahihetetlensége miatt, október 8-án mégis Budapesten masírozik majd a kereskedelmi küldöttségük, kiröhögve a magyarokat: ezeknek némi pénzért minden ráfér az arcukra!

Nem, a magyar demokratáknak nem fér rá. Sem az Atatürk emlékpark, sem az azeri delegáció.

Zárug Péter Farkas
politológus

demokrata.hu