Nem tudom, végiggondolta-e már bárki a kormányzó párt környékén, hogy milyen következményei lehetnek annak, ha kinyírják a saját maguk által jelölt főpolgármestert, és pusztán dacból, meg vezető politikusokhoz kevéssé méltó infantilis kakaskodásból az út szélén hagyják a budapesti választókat. 2014-re gondolok természetesen, de ne szaladjunk ennyire előre.

Nem mintha Tarlós Istvánnak nem lenne része a városháza és a kormány kapcsolatát jellemző patthelyzet kialakulásában. Tarlós nehéz természetű ember, egy rakás – visszafogottan fogalmazva – furcsa figurával maga körül, ráadásul nehezen ért a finom utalásokból és nehezen boldogul a jobboldali belharcok húzd meg, ereszd meg világában. Ám 2006-ban és 2010-ben a Fidesz vezetői gondolták úgy, hogy Tarlós István a megfelelő ember a „világvárost” dél-amerikai színvonalra züllesztő Demszky Gábor leváltására. Hát akkor tessék jóízűen fogyasztani azt a levest…

Ma mégis ott tartunk, hogy például az egyik örök rivális polgármester alig leplezett kárörömmel ecseteli a tévében, hogy a szigorú brüsszeli döntnökök könnyen a Malév sorsára juttathatják a budapesti közlekedési vállalatot annak korábbi állami támogatásai miatt. A másik Fidesz-vezér meg cseppet sem mellérendelt viszonyt sugalló nyilatkozatával felszólítja a főpolgármestert, hogy ne csak a markát tartsa. Mindezt azzal egy időben, hogy a kormány átvállalja a megyei önkormányzatok adósságát, és napirenden van egyes városok tartozásainak, kétséges megfontoltsággal kibocsátott devizakötvényeinek a központi kifizetése is.

Budapesten az elmúlt másfél év folyamatos csipkelődésekről, alávágásokról, a szekértáborok egymásnak feszüléséről és mindenekelőtt a fővárost illető fejlesztési pénzek és céltámogatások elcsaklizásáról szólt. Nem leplezünk le szaftos belső titkokat, ha a feszültség valódi okaként olyan jobboldali politikusok nyomulását nevezzük meg, akik magukat sokkal alkalmasabb főpolgármesternek gondolták volna Tarlós Istvánnál. Ugyanakkor ha így folytatják az urak, sem Tarlósból, sem másból nem lesz itt főpolgármester.

A nemzeti értékekre és a magasztos célokra az országos átlagnál amúgy is kevésbé fogékony fővárosi választók (most hagyjuk azt a bizonyos panelhasonlatot) 2014-ben nem azt fogják nézni, hogy Tarlósnak vagy a rivális fideszeseknek van-e igazuk, hanem pusztán azt: rosszabbul érzik-e magukat Budapesten, mint 2010-ben vagy sem? És ha így haladunk, a válasz alighanem az igen lesz.
Én máris sértve érzem magam, amikor a hetes buszra felszállva a Ceausescu házaspár kivégzése után ébredő Bukarest vagy a NATO-bombázással sújtott, de még úgy-ahogy működő Belgrád közállapotai fogadnak. Budapest ma majdnem ugyanolyan lehetetlen hely, mint Demszky alatt volt (a rendet és a tisztaságot illetően azért történt némi javulás). Mi sem jellemzi ezt jobban, mint az a kép, amely ma a Műegyetem rakpart elején fogad: jobbra a ma már nem is csigatempóval, hanem legfeljebb a tektonikus lemezek távolodásának sebességével épülő 4-es metró lejárata, balra, a folyó túloldalán pedig az egy éve elkészült, de használatba azóta sem vett új kulturális központ, a bálnaház. És bár a rivalizáláson túl a pénzhiány másik oka, hogy a parlamentben többségben lévő vidéki lobbi maga felé tereli a fővárosi adóforintokat, nem tudom, hogy a vidéki ember büszkeségét nem bántja-e, amikor a Keleti pályaudvaron leszállva körbetekint a nemzet fővárosán, pontosabban azon a gusztustalan répahányáson, amely évtizedek óta jellemzi Budapest egyik legforgalmasabb terének és az onnan induló Rákóczi útnak az arculatát. Manapság a fejlesztések is messze elkerülik a fővárost. Még egy nyomorult nyúlfarknyi villamosprojekt sem készülhet el. Ez az a város, ahol a kifizetett metrószerelvényeket évek óta nem képesek behozni, vagy legalább börtönbe zárni a szerződés aláíróit. A polgárok meg bakancsban indulnak munkába, hátha megint gyalogolni kell (metrózóknak a gázálarc is fontos útitárs lehet). És ahol egy filléres kék busz megvásárlása legfeljebb a pszichiáterek biciklibalesetét idézi: beszéljünk róla!

Budapest ma nem az ország, hanem a tehetetlenség fővárosa. Ha nem tudnak kiegyezni az urak, ha ez a vissza nem térő bizonyítási lehetőség tényleg elveszik a jobboldal számára, könnyen a balliberálisok újabb gyötrelmes és fekélyes húsz éve következhet.