Hiányosságaként említik, hogy kevés benne a szó a megelőzésről, a népegészségügyről. Igaz. De most
– a betegellátás összerogyó helyzetében – nem ez a baj. Most menteni kell. A magyar betegellátás száz sebből vérzik. Igazán megmentésre vár. Meg is ígérték. Bár úgy tűnik, a megmentés várat magára. A vitairat erénye azonban leginkább az, hogy a polgári jobb (?) oldal eddigi egészségpolitikájában szokatlanul, tabutémákat pedzeget. Nyilván ezért vitairat, és nem kormányzati program. Viszont számos – rég elcsépelt – közhelyet is tartalmaz. Ezekkel mindenki egyetért. Amíg nem kell tenni valamit. Például: össztársadalmi megegyezésre van szükség, a járóbeteg-ellátás fejlesztendő, az egészségügyi dolgozók bére növelendő, az amortizáció beépítendő, stb. Az ember csak tapsol. De induljunk el a tabuk világába. Kezdjük a könnyebbekkel.

Itt van mindjárt az örökzöld lózung: „struktúraváltozásra” van szükség! Ezt mormoljuk évek óta. Ugyan az államtitkár kijelentette, hogy kórház nem szűnik meg, csak átalakul (mint az anyag). A funkciója. Mit is jelenthet ez? Feltehetően azt, hogy az aktív betegellátó kórházból krónikus (leánynevén elfekvő), esetleg rehabilitációs kórház lesz. O. K. De mit szólnak ehhez a környező népek? Tapsolnak-e majd ők is? Nem valószínű. Lehet, hogy utcára mennek.

A következő – már kissé testesebb – tabutéma: az „államosítás”. Amiről szerintem nem vitázni kell, hanem megvalósítani. Legalább a nagy (megyei) kórházak működtetését állami kézbe kellene adni. Folyamatosan nyávogunk arról, hogy a betegellátásban irdatlan területi egyenlőtlenségek vannak. Hát persze. A szegény önkormányzat kórháza szegény, a jobb módúé jobb módú. Még a helyi önkormányzat kedve is befolyásolja, hogy mennyi pénzt hajlandó – a kevésből – a kórházára fordítani. Ha a kórházak működtetése az önkormányzatok kezében marad, az ellátás egyenlőtlenségét nehéz lesz csökkenteni. A „struktúraváltozáshoz” szükséges „kórház-átprofilírozás” pedig szinte reménytelen. Országos fejlesztési koncepció sem érvényesíthető. A fővárosban zajló kórház-összevonási vita kimenetele ma még nem ismert. De az biztos, hogy ez lesz a Semmelweis-terv megvalósíthatóságának egyik lakmuszpapírja. Megmutatja az egészségpolitika és az önkormányzati lobbi erőviszonyait.

Persze az „államosításon” felhördülőknek abban igazuk van, hogy érdemi forrásjuttatás nélkül – pusztán a racionalizálástól és attól, hogy kevesebb helyütt lesz mód korrupcióra – jelentős javulás nem lesz. De a betegellátásban lassan közelebb kerülhet Szabolcs és Győr. Ez is „nem semmi”. És megszűnne az is, hogy egyes kórháztalan önkormányzatok betegei más önkormányza-
tok kontójára gyógyuljanak. Ma egész potyautaskonvojok jönnek-mennek. Összevissza.

Elérkeztünk egy még keményebb tabuhoz. A „betegutakhoz”. Az „államosítás” a politikusok belügye. „Csak” az önkormányzati törvényt kellene átírni. De a betegutak rendezése már a rajta közlekedőket érinti. A betegeket. Mert az úton útjelző táblák lennének. Hogy a betegek ne bolyongjanak összevissza. Ez leegyszerűsítve a szabad kórházválasztás korlátozását jelenti. Itt kezd szegény Semmelweisünk elbátortalanodni. Mert az „utasok” megszokták, hogy mindenki arra megy, amerre akar. A baj „csak” az, hogy ehhez a „benzint” ingyen kapja. Az egészségbiztosítás fizeti az utazgatást. Mehet a harmadik orvoshoz, az ötödik CT-ért és a tizedik laborleletért. Közpénzen. Ami kevés. Nagyon. Ennyi „benzinre” nem telik. Látjuk. Semmelweisünk erről már nem beszél. Mert az utasok az ország lakosai. Választópolgárok. Akik a „szerzett jogaik” csorbítását nem nagyon kedvelnék. Pedig nálunk jóval gazdagabb országokban is szabályozzák a betegutakat. A közutakat. Magánúton bárki bárhova elmehet. Sőt a közutakon is lehet elbóklászni. Saját benzinnel.

No de mára legyen elég a tabutémákból. A legkeményebbekről – a finanszírozásról, a paraszolvenciáról, az önrészfizetésről – majd egyszer később. Ha elég bátorságot gyűjtöttem magam is. Addig is: próbálj kitartani, Semmelweis!