A magyar nemzeti tudat pesszimizmusának két eredője volt. Az egyik kétségtelenül a fölpántlikázott, nemzeti érzelmű, jó szándékú búbánat. A búslakodó magyar abban a tévhitben él, ha elsiratja a hazát, mindent megtett hazafiúi kötelessége teljesítése érdekében. Holott egyszerűen renyhe dög, aki lusta hasznosan cselekedni, szóban imádott hazájáért. „Mint oldott kéve, széthull nemzetünk” vagy effélét zokog, jól beszittyant és úgy hajtja álomra fejét részegen az árokparton, hogy ő a nagy magyar. Pedig csak közönséges lótüdő. Érzelmi alapon pesszimista. Ennek a változata a még mindig jóhiszemű, nemzeti elkötelezettségű pesszimista, tudományos alapon búslakodik.

Ez a fancsali ficege úgy értékeli a tényeket, hogy abból igazolja trikoloros szomorúságát. És ennek nem ritkán az a veszedelme, hogy hihetetlen művészi erővel teszi azt hihetővé. Tehát nemzeti értéket alkot. Ezért „elfogadható” pesszimizmus.

Beszéltünk erről Szíj Rezsővel. Ki ne értékelné nagyra Sára Sándor és Csoóri Sándor filmjét, a Nyolcvan huszárt? Gyönyörű film. De miről is szól? A szabadságharc kitörésének hírére egy idegen országbéli, távoli garnizonból nyolcvan magyar nekivág a roppant útnak, hogy részt vegyen a küzdelmekben. Tűzön-vízen, ésszel és ész nélkül iparkodik haza, elképesztően szép képsorokban megfogalmazva, s a végül értelmetlen virtuskodásokban, fejjel neki a falnak és a puskatűznek: alig marad meg a kiváló katonai egységből néhány ember.

A filmesemény magja igaz történet. De az egyik levonható tanulsága az, hogy az igaz magyar elpusztul, ha cselekszik. A másik lehetséges következtetés az volna: ha lázadunk, ha szembefordulunk sorsunkkal, ésszel tegyük, mert különben úgy járunk, mint Európa legjobb lovas katonái: fölprédáltatunk. De ezt a racionális következtetést senki sem vonta le, csak Szíj Rezső. Költőként a világ legnagyobbja, Ady, de ez nem hitelesítheti történelmi tévedéseit kárunkra, nemzeti pesszimizmusát, amely önnön betegségei nemzetre vetítéséből fakadhatott.

A nemzeti pesszimizmus gerjesztése történelmünk eseményeinek értékelése. Minden történelmi ténynek, a magyarokénak is többféle értelmezése lehetséges. És az a baj, hogy még a jó szándékú, magyar érzelmű magyarok is hajlanak a tények hamisan pesszimista értékelésére.

Egyfelől azért, mert tudatlanok, másfelől azért, mert megfelelési kényszerből a velünk szemben ellenséges idegenek kedvében óhajtanak járni. És ami nemzeti betegség: azt vélendi a szerencsétlen ürgönc, hogy akkor okos, akkor hiteles, akkor „tudományos” ha a két változat közül a magyarságra kedvezőtlent, a rossz fényt vetőt fogadja el.

Ez a morbid téveszme a honfoglalók kalandozásainak minősítésétől akár a Horthy-korszak rosszindulatú beállításáig terjed. Napjainkról nem is szólva. Ha a jövőben a hömpölygő mocskos balliberális hazugságfekália nem kényszerít arra, hogy napi politikai klozetpucolással foglalkozzam, Gerő Andrások, Karsaiak és más történésznek aposztrofáltak hazugságait tételesen megcáfolom. Amely hazugságok, megengedem, még az is lehetséges, hogy nem föltétlenül penetránsan rosszhiszeműek, csak előítéletektől befolyásolt tévedésekből, tudatlanságokból fakadnak. No már most.

A fölszínes, félművelt balliberális publicisztika, irodalomművelés, kultúrkodás ezekre a kidekorált áltudományos téveszmékre hivatkozik és fertőzi a társadalmi tudatot. S köztük, vitatni nem szabad nemzeti bálványaink hülyeségeire is. Ennek a pesszimizmust sugalmazó történelemhamisításnak éppen az a halálcsapdája, hogy nemzeti színű, de agyaglábú bálványok is hangoztatják, és ezért őrülten veszedelmesek.

(Folytatjuk)

Szalay Károly - demokrata.hu