Az ominózus ORF-film után azt állítani, hogy a hazánk elleni hadjárat pusztán a véletlenek összejátszása, színtiszta naivitás. Lendvaiék felvonultatták a klasszikus goebbelsi médiatechnikát: félelmet keltő képsorok, alattuk komor zene, bizonyos kulcsszavak gondos elhelyezése, manipulatív, szövegösszefüggésből kiragadott mondatok, kizárólag az egyik fél szerepeltetése. Ez utóbbi olyan ragyogóan sikerült, hogy a film – leplezetlenül – maga a Magyarországról vallott baloldali narratíva, már amennyiben baloldali narratíván a vérlázító hazugságot, a történelemhamisítást értjük.

Lendvai, Ungváry és a többi mindenekelőtt rossz elitista. Kizárólagosnak hiszik a véleményüket, csak a legszűkebb táboruk hívószavaival dobálóznak. Ilyenek persze a politikai jobboldalon is vannak, de a liberális nagyképűséghez és érzéketlenséghez tényleg semmi sem mérhető.

Elődeikhez, a forradalmi elitistákhoz (Marx, Lenin stb.) hasonlóan csillapíthatatlanul vonzódnak a dolgok elméleti része iránt, a valódi élet viszont hidegen hagyja őket. A magyar 20. századból kiragadnak és az abszurditásig kiveséznek egy történetet, azt megteszik jelzőoszlopnak, a többi kilencvenkilenc történetről, a mások nézőpontjáról azonban mélységesen hallgatnak. Arról az apró kísérletről is, amelyet világkommunizmusnak hívnak, s amelynek Lendvai Pál a Szabad Népnél, Rákosi talpnyalójaként még hűséges csahosa volt. 1957-ben aztán lelépett, mert volt annyi esze, de mégis a magyar nép szakértője maradt. Még 1951-ben publikálta Tito, a magyar nép ellensége című könyvét (gondolhatjuk, miféle beltartalommal), aztán gondolkodott röpke hatvan évet, de semmi újra nem jutott: mostanában az Orbán Viktor, a magyar nép ellensége című filmjét barkácsolgatja barátaival.

Lendvaiék modernisták is, a legrosszabb fajtából. Az értékeitől megfosztott, kilúgozott Európán pontosan meglátszik, mire mentünk a modern eszmékkel. Csakhogy ez nem izgatja a vén hétpróbásokat. Hiába forgácsolódnak, fogyatkoznak (gondoljunk aláírásgyűjtéseik állandó ötven nevére), még mindig azt hiszik, hogy az ő ízlésük szerint kell vezetni ezt az országot. Az ő ízlésük pedig rossz. Család helyett perverziót, nemzet helyett nemzetköziséget, tudás helyett jólértesültséget, tartás helyett nyegleséget ajánlanak nekünk. Maguknak persze nem. A színfalak mögött egészen másképp élnek, a szociális feszültséget, az egymásnak ugrasztott társadalmi csoportok néma polgárháborúját kizárólag ránk hagyományoznák. Aztán ha beüt a baj, irány a nagyvilág: Károlyiék 1919-ben, Lendvai 1957-ben… Nekik nem hiányzik a lángoktól ölelt kis ország,

a szöcske, az ökör, a szelíd tanya, ők nem vállalják sorsukat, nem tudnak élni és meghalni sem ebben a honban. Nem szeretik ezt az országot, semmit sem szeretnek. Mindenhol otthon vannak, és sehol nincs hazájuk – ez is van akkora sorscsapás, mint a „babiloni fogságra vetett magyar szellem” (Németh László) időszakos alámerülése.
A történtek legfőbb tanulsága: Paul Lendvai éppen a sajátjainak árt a legtöbbet. Még néhány hasonló filmalkotás, és a békemenet Soroksártól Vácig kígyózik majd.

A másik tanulság történelmi természetű: a normalitás egy idő után mindig felülkerekedik az abnormalitáson. Teltek, múltak az évtizedek, a kommunisták és liberálisok mára a múlt emberei lettek. Manapság egyre többen tűnődnek azon, hogy fontos-e a nemzeti kötelék, a hagyományos értékrend és életforma? A válasz nem kétséges. Ami szerethető ebben a mi jó öreg Európánkban – és Magyarországon – az totális tagadása mindannak, amit viszont Lendvaiék szeretnek. Mert legyünk őszinték: tényleg nem mindegy, az ember egy szakállas bácsitól vagy az iskola szépétől szerzi-e első szexuális tapasztalatait. Az sem mindegy, hogy a színpadon revolverrel lőnek-e szét disznóbelsőségeket, vagy Sinkovits Imre hangján szólal meg az Úr. Nem mindegy, hogy jó levegőt szívunk-e vidéken, vagy együtt fulladozunk a romkocsmák sápkóros népével.

Sorolhatnák hosszan, de minek: ők a szakállas bácsikra, a disznóbelsőségre, a sápkórosságra gerjednek. Annyira viszont hadd legyek én is liberális, hogy ezeket készségesen átengedjem nekik.
Remélem, nem vagyok a nép ellensége.

Szentesi Zöldi László - magyarhirlap.hu