Ott tartunk, hogy az egykori kommunista párttagok és a volt ifjú kommunisták, elvárják a közvéleménytől az óvatos fogalmazást, elvégre az ő érzékenységükre is tekintettel kell lenni. Nem szabad ítélkezni, általánosítani, hiszen az érintettek nagy része még él. Ne foglalkozzunk a múlttal, forduljunk inkább a jövő felé. A történtek feltárását pedig hagyjuk azokra a történészekre, akik a gyilkos jelzőt csak náci vezetők esetén használják. A kommunista tömeggyilkosok tevékenysége szerintük tudományos diskurzus tárgya…

A posztkommunista meghatározottságú balliberális kánon szerint szalonképes magyar ember nem követeli Biszku Béla börtönbe zárását, nem emlegeti folyton, hogy az MSZP egykori elnöke és miniszterelnöke fegyveresen harcolt az 1956-os forradalmárok ellen. De nem beszél arról sem, hogy az MSZP másik miniszterelnöke volt a D–209-es fedőnevű ügynök. Azt sem illik emlegetni, hogy a Magyar Szocialista Párt (MSZP) a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) jogutódaként jött létre, ezért minden felelősségben osztozik elődjével, ideértve az ország tönkretételét és kirablását is. Ezt az MSZP már a balliberális SZDSZ nevű bűnszövetkezet hathatós segítségével végezte, a félresikerült rendszerváltozás után.

A történelmi igazságtétel elmaradása a rendszerváltó pártok közös bűne: ezért jutottunk el odáig, hogy kommunista gyilkosok és ÁVH-s verőlegények egyenes ági leszármazottai baloldali, független vagy liberális értelmiségiként próbálják meghatározni, hogy mit is gondolhatunk az 1948 utáni időszakról.

Nem gyalázat, hogy miközben az idős kommunisták gyógyfürdőkben idézik fel a számukra szép időszakot, addig egy gátlástalan megélhetési zsidó bűnöző bíróság elé idézhet egy 93 éves – valószínűleg ártatlan – magatehetetlen embert, akinek a tárgyalásán hatágú, sárga csillagot viselő fiatalok gúnyolódnak a senki által el nem ítélt vádlotton?

Sajnos, igaza van Varga Csaba jogfilozófusnak, aki a Magyar Hírlap egyik számában így fogalmazott: „Az elmúlt húsz év tapasztalataiból mindenekelőtt azt kell leszűrnünk, hogy kormányzó erőink túlságosan szabad mozgást engedtek a jognak. A mostani kormányig aligha érezhettünk olyan erőt, amely próbált volna változtatni ezen a jogászoktól berendezett színpadon. Kialakulhatott egy jogászi önjáték, amely a jogállami ethosz jegyében életidegen doktrínát próbált meghonosítani. Ráadásul ezzel az elmúlt rendszerhez kapcsolt vissza bennünket, hiszen ami nálunk jogállami építkezés örvén zajlott, épp a legfontosabbat, a múlttal való szakítást gátolta.” (2011. szeptember 22.) Ez a múlt ma is itt él velünk: az anyagi-materiális szférában ugyanúgy, mint a szellemi-kulturális dimenziókban.

A jog semmit sem ér igazság és erkölcs nélkül. Sólyom László, Göncz Árpád és társai lényegében erkölcsi menlevelet adtak egy bűnös rendszernek. Ami azért is megbocsáthatatlan, mert ma már a kommunizmus bűneiről alig hallani. Kis túlzással: minden vers, regény és film a nácik gaztetteiről szól. A rasszizmustól és a nacionalizmustól rettegnek a politikailag korrekt véleményformáló médiumok.

Úgy tűnik, a világot nem érdekli 100 millió ártatlan ember halála, mert ők a kommunizmus áldozatai voltak.

A velünk élő kádári világ erkölcsi relativizmusának köszönhetően azok az antikommunisták, akik valahogy mégis túlélték a baloldali terror időszakát, mára ismét félreállított, megtűrt, megbélyegzett és lesajnált emberek lettek. Ez az, amiért azonnal igazságot kell szolgáltatni, mert ez a gyalázat a jelenlegi magyar társadalom erkölcsi alapjainak a megsemmisítését jelentené.

Igaza van Zárug Péter Farkasnak, amikor azt javasolja: zárjunk ki a politikai közéletből minden egykori kommunista és KISZ-funkcionáriust. Akárhol van, bármit tett. Ennyi talán járna nekik, mert bocsánatot soha egyikük sem kért. Az önigazoló magyarázkodások meg egyre szánalmasabbak.

Jogosan vethető fel a kérdés: miféle jogállam az, amelyik végül is kizárólag a bűnelkövetőknek és a kollaboránsoknak kedvez? Miféle világ az, ahol a pártállam egykori vezetői és kegyeltjei felemelt fejjel járva ítélkeznek élők és holtak fölött?

Ha minden így marad, mit tudunk mondani a még élő volt politikai foglyoknak, az ártatlanul kivégzettek, és a már korábban elhalálozott egykori hősök hozzátartozóinak? Hogy viseljék továbbra is türelemmel nehéz sorsukat, mert a világ mindig az erkölcstelen kisstílű megalkuvóké, a sunyi helyezkedőké, a gátlástalan törtetőké, és a mindig mindenre kész világmegváltóké?

Mindannyiunk közös reménye, hogy ez nem így van. De ennek bizonyítására már alig maradt időnk.

Tóth Gy. László
politológus,
a miniszterelnök volt főtanácsadója

demokrata.hu