Három éve rohad minden, az összes tetterőt felemészti a kilátástalanság, és lassan elkocsonyásodik az egész ország. Mint egy öreg, lefagyott számítógép, amit hiába rugdos a gazdája. Gyurcsány Fletó alatt legalább volt magyarázat: tehetségtelen tolvajbanda, amely tízezermilliárd forintos pluszadóssággal terhelte meg, majd a mélybe rántotta az országot. De eltelt egy év, és azóta sem indul be semmi. Sőt, pillanatnyilag ott tartunk, hogy jövőre sem számíthatunk többre a helyben járásnál.

Egyszerűen nincs pénz az országban. Akinek volt (talán éppen azért, mert lopta) már rég kivitte. Az a kevés pedig, ami talán itthon maradt, a párnákba lett varrva. Külső segítségre sem számíthatunk, hiszen a befektetők kiszerettek Kelet-Közép-Európából, messze elkerülik a vidéket. Magunkra maradtunk, mint Horn Gyula a Szanyi-fórumon, az üres zsebeinkkel, meg a jól elrejtett háborús tartalékainkkal.

Így tovább élni nem lehet. Ez az undorító enyészet elviselhetetlen. Ennél talán az összeomlás is jobb. Az legalább sokkol, felrázza az embereket, és az indulat, meg a hirtelen jött tenni akarás a helyére teszi a bűnösöket és meghozza a megoldásokat. Jó lenne közösen, sok tízezren felmenni a Gellért-hegy tetejére (a hirtelen jött forradalmi hevületben mindjárt visszaszerezve a Citadellát a fehérgallérosoktól), és elordítani magunkat: elég a válságból! Segítsünk magunkon, találjuk ki, hogy mitől fog ismét működni az ország, mitől kezd pezsegni minden, mint a rendszerváltozás legelső, reményteli éveiben, vagy az első Orbán-kormány félidejében. Vagy legalább járjunk el együtt egy (pénz)esőtáncot.

A gazdasági tragédia kiváltó okát a józanabb polgárok pontosan ismerik, a büntetőt meg is ítélték a tavalyi választáson. Arra is kereshető pragmatikus válasz, hogy a nemzeti kormányzás eltelt egy évében miért maradt el a felívelés, miért tátong több száz milliárd forintos lyuk a költségvetésen, mennyiben felelős az elhúzódó nemzetközi válság, és bár sokat dolgoztak rajta, miért nem sikerült beindítani a hazai piacot. Lehet (és kell is) húzni-vonni, megkérdőjelezni a Matolcsy-program hatékonyságát, kritizálni az új munka törvénykönyvének félresikerült tervezetét, kevesellni a kisvállalkozók érdekében hozott intézkedéseket, számolni és ítélkezni.

Ám egyáltalán nem biztos, hogy a várt fellendülés a kormányzás hibái miatt maradt el. Mintha a lelkekben romlott volna el valami. A hitét vesztette el az ország. A hitet abban, hogy érdemes belevágni, mert azzal előrébb jutunk. Érdemes lerakni az új ház alapjait, érdemes új vállalkozást indítani, gyermeket vállalni.

Tanulságos a Népszabadság gazdasági elemzők segítségével összeállított tegnapi cikke, amelynek szerzői azt próbálták kideríteni, hogy miért nem jelent meg a gazdaságban az a 3-400 milliárd forint, amelyet a családi adózás és az egykulcsos szja bevezetésével a lakosság zsebében hagytak. Kiderült, hogy a pénzt kisebb részben a devizahitelek megnövekedett törlesztőrészletei szippantották fel, ám nagyobb részben az emberek félrerakták, takarékba tették azt. Nem költötték tehát el, és nem fektették be. Nem segítették a gazdaság talpra állítását, hanem eldugták. Mi ez, ha nem túlélő logika?

Foglalkozni kell végre a lelkekkel is. Megmutatni, elmondani, hogy lehet még valami ebből az országból. És főként a kezére taposni azoknak a kormányzati technokratáknak, akik apró, állami bevételt alig hozó, de véget nem érőnek tűnő megvonásokkal és szigorításokkal hangolják le az embereket.

Vagy legalább felmenni a Gellért-hegy tetejére.