Talán francoista csapatokat látott feltűnni a Városliget határán, ahol ő rendíthetetlenül állt a vártán, miközben feltett szándéka volt, hogy átkel a tűzcsobolyón (is)? De az is lehet, hogy neki is valami olyasmi jutott eszébe, mint Szindbádnak a Karinthy által írt Krúdy-paródiában, amiben a nagy utazó a gorlicei áttörésről olvasván az áttört strimflikre gondolt, amit a Spenót utcában látott egyszer, a Gerlicéhez címzett fogadóban.

Miért ne gondolhatott volna ő is az áttört strimflikre, mondván, hogy a kormánytagok nem fognak áttört mintás (azsúrozott) harisnyát készíteni, hiszen nekik még soha nem égett a szemük éjfél után két órakor a fonógép mellett, mert nekik még soha nem kellett havi 50 ezer forintból megélni. Erre mondják a kormánytagok szemébe (amely soha nem égett stb. stb.) a magyar munkások, a három műszakos, kétkezi Gyurcsánnyal az élen, hogy no pasarán!

Ebben még lenne is némi logika, ezért kizárhatjuk, hogy Gyurcsánynak az áttört strimflik (áttört mintás harisnyák) jutottak az eszébe, valószínűbb az első verzió, miszerint falangista támadókat látott ólálkodni a városligeti szocialista állások körül. Különben is, ez a „no pasarán!” egy bejáratott baloldali jelszó, a haladó erők majdnem olyan gyakran és szívesen használták, mint a „davaj csaszi!” biztatást, amely inkább illenék Gyurcsány habitusához, politikai programjához, mint a spanyol önáltatás (hiszen mégiscsak áttörtek), de pillanatnyilag az áttörés megakadályozása mutatkozik úgy politikai, mint ideológiai, morális és gazdasági szempontból előbbre valónak. Hogy kik ne törjenek át, hol és mit, azt sajnos nem tudjuk pontosan, mert minden józan megítélés szerint a jobboldal már tavaly tavasszal áttörést hajtott végre az összes lehetséges területen, így Gyurcsány megvédendő territóriuma a lózungok világában lelhető fel, már amennyiben valakinek ingere támadna megkeresni azt.

Márpedig lózungügyben Gyurcsány mindig élenjáró volt, kivételes képességeit e tárgyban felesleges lenne vitatni. Ráadásul a „no pasarán!” jelszót híressé tevő Dolores Ibárruri roppant közeli lelki rokonságban áll vele, az összes égő szemű (de tompa tekintetű) fonónőhöz hasonlóan. Ibárruri asszonyság érdemei közt nemcsak azt kell elősorolnunk, hogy kiérdemelte a Lenin-békedíjat, azaz hatásos és eredményes felforgató volt, hanem azt is, hogy a nemzetközi munkásmozgalom tekintélyes vezetői közül azon ritka személyiségek közé tartozott, aki évtizedekig élt a Szovjetunióban, mégsem lőtték agyon. Pedig az ő mottója is volt a sokat idézett mondás, miszerint: „jobb állva meghalni, mint térden állva élni”.

Ez egy nagyon bölcs tétel, ugyanis még egyetlen állva meghalt egyén sem cáfolta igazát. Gyurcsánynak különösen tetszhet most, amikor újabb mártírszerepre készül. 2004-től 2009-ig a hatalom súlya nehezedett rá, most meg egy súlytalan hatalom akarja agyonnyomni – legalábbis így képzeli saját vértanúaktáját, amely reménye szerint bekerül majd egyszer a (baloldali) Szentek élete kötetbe. Addig is igazodik a kiváló Ibárruri elvtársnőhöz, aki a mozgalomban elnyerte a „La Pasionaria” epitheton ornanst, amely jelzőt Gyurcsány is szívesen aggatja magára meg őszödi beszédére, állítván: az egy szenvedélyes igazságbeszéd volt.

A szenvedélyességet valóban nem tagadhatjuk meg tőle, más kérdés, az igazsággal eddig mindig adós maradt, olyannyira, hogy azt nem is várja tőle senki. Nem is fontos. Mert a lényeg az, hogy Gyurcsány szenvedélyes parancsa nyomán az áttörés mint olyan gyakorlatilag lehetetlenné válik. Nem beszélve arról, hogy az egész fideszes társaság elbizonytalanodik, a kormány elsápad és megretten, Orbán Viktornak, az 1989-es alkotmány eltiprójának bátorsága pedig egyenesen az inába száll. Talán még az alkotmányt is visszavonják, meglátva Gyurcsány heroikus alakját, ahogy egyszerre tört ki rajta a spanyoljárvány meg a szocialista realizmus.

Ugró Miklós, mno.hu