„Előtte azonban vittek katonának Zalaegerszegre. Ott aztán egyszer Pallos őrnagy berendelt magához. Az asztalán tíz centi vastag akta volt. Rólam. 22 éves koromra már ennyi összegyűlt. Az őrnagy aztán felolvasott a jelentésekből. Olyanokat is tudtak például, hogy mit mondtam a középiskolai osztálykirándulásokon.”

Szóval az a bizonyos akta nem a szokásos személyi anyag volt, hanem a belső elhárítás által évek alatt összeszedett dokumentáció. Ami illetéktelen kezébe nem kerülhetett – ezt rendszerszerűen kizárhatjuk. Pallos őrnagy, bárki volt is, illetékes volt az ügyben. A történet csak úgy hihető, ha Pallos őrnagynak, mint illetékesnek valamilyen célja volt.

„Aztán negyedórás monológot tartottam neki arról, hogy szerintem szereptévesztésben vannak, nem az lenne a dolguk, hogy a jövő értelmiségének gerincét megtörjék. Az őrnagy rendes volt, közölte, hogy amíg ő ott van, nem esik bántódásom.”

Ez nem stimmel. Nem így ment. Az ember nem előadást tartott ilyen helyzetben, hanem sumákolt. Kitért. Elhajolt. Úgy csinált, mintha nem értené. Amit az illető pontosan dekódolt. Ha a célszemélyt valamilyen eszközzel meg tudta szorongatni, akkor megszorongatta. Ha nem, akkor hagyta az egészet. Nem azért, mert rendes volt; hanem mert tudta, hogy ha nincs eszköze az együttműködés kikényszerítésére, akkor úgysem lesz együttműködés. Ez volt a szakmája. Tudta azt is, hogy a puszta „rendesség” azonnali kirúgást vont volna maga után. Neki feladatot kellett teljesítenie, és arról jelentést írnia.

De lehet, hogy Simicska Lajos tényleg karakán gyerek volt, ott a laktanyában. Az őrnagy szerepe viszont érthetetlen.

„A hadseregnél is célszemély voltam, ez kiderült a többi jelentésrészletből. Azzal fejezte be, hogy vigyáznom kellene magamra, az egyetem így bizony veszélyben lehet.”

Egy titkosszolgálati akció kizárólag céllal történik, akkor is céllal történt. Megtervezték, jóváhagyták, végrehajtották, utána jelentés készült róla, azt értékelték. Pallos őrnagy „beszélőjének” vajon mi volt a célja? Hogy óvatosságra intse a célszemélyt? Egy titkosszolgálat kizárólag abban az esetben dönt úgy, hogy a célszemély tudomására hozza a megfigyelését, amikor ezzel konkrét célja van. Amikor ez a játszma része. Csak úgy, rendességből − ilyen nincs, nem volt, nem lesz.

„Az őrnagy aztán felolvasott a jelentésekből.”

Miért? Hogy ráijesszen Simicskára? Hogy jó útra térítse? Lehettek ilyen ambíciók. De azt sem így csinálták. Ezer más módon is közölni lehet, hogy vigyázz, gyerek, figyelünk. Vajon csinált valaha ilyet a III/III? Az ember kételkedik. A titkosszolgálat attól titkosszolgálat, hogy titkos.

„Még azt is hozzátette, hogy az elhárító tiszttel, Major századossal azért vigyázzak.”

Na itt tényleg borul a dolog. Egy hivatásos katonatiszt egy sorkatonának ilyet mond az ezred elhárító tisztjéről? Kockáztatva, hogy annak a fülébe jut? De legyen. Képzeljük el, hogy Pallos őrnagy a rendszerrel szemben álló ember volt, akinek – hogy-hogysem – a kezébe került egyik katonája titkosszolgálat által összeállított dossziéja, elolvassa, és úgy döntött, hogy a katona segítségére siet. Ám ez a jó ember nem az óvatos figyelmeztetés útját választotta, hanem kiterítette az összes lapjait. Felolvasott! Majd bemószerolta az elhárító tisztet. A bakának! Ezzel, ha kitudódik, nagyjából a börtönt kockáztatta. Vagy nagy szerencsével az azonnali leszerelést, attól fogva segédmunkát. Hihető ez?

De még nincs vége.

„Ki tudta következtetni, kik jelentettek önről?

Volt, akiről igen. Mondtam is a fickónak aztán, hogy ide figyelj, hogy képzeled… Ennél persze durvábban fogalmaztam. Az illető összeomlott. Magyarázkodott, hogy értsem meg, nem tehetett mást.”

A titkosszolgálat egész mechanizmusát mindenkor egyetlen nagy veszély fenyegeti: a dekonspiráció. Akiről kiderül, hogy bármilyen szerepben része ennek a rendszernek, az azonnal értéktelenné válik. A Kádár-rendszerben számos beszervezett úgy menekült meg akaratán kívül, hogy a beszervezés tényét elmondta a házastársának. Abban a pillanatban ejtették. Hiszen a rendszer legnagyobb értéke a titkosság – ennek a megőrzése minden mást megelőz. A legjobb ügynök is értéktelen, ha tudják róla, hogy ügynök. Sőt, rosszabb: veszélyes.

És itt gyakorlatilag fejre áll a Simicska-történet. A Kádár-kori néphadsereg tisztjei alapos kiképzést kaptak abból, mit jelent a titkosszolgálati munka. Pontosan tudták, mi a konspiráció és a dekonspiráció. Tudták, hogy a rendszer sok mindent eltűr, de az elhárítás munkájának tönkretételét biztosan nem. Hogy azért megtorlás jár.

Tehát két eset lehetséges, meg egy harmadik.

Egy: Pallos őrnagy egy bonyolult titkosszolgálati játszma keretében, mondjuk egy további célszemély elleni akcióban valóban úgy, ott és akkor lefolytatta az ominózus beszélgetést; elárulva Simicska Lajosnak, hogy célszemély, és kiszivárogtatva néhány ügynök nevét, ezzel lebuktatva őket. Esetleg ürgebőrbe varrt tartályok is voltak az asztalán.

Kettő: úgy nagyjából az egészet Simicska Lajos találta ki.

És a harmadik: volt Pallos őrnagy. Volt beszélgetés. Simicska Lajos is beszélt. Voltak papírok az asztalon. A többi pedig a politikusi életmű része.

Bencsik Gábor - főszerkesztő, Magyar Krónika

]]>http://mandiner.blog.hu/]]>