Az LMP és a DK kongresszust tartott, az MSZP választmányi ülést, a Jobbik meg évadnyitó társulati ülést vagy valami hasonlót. Vona pártelnök mindenesetre meghatározta 2012-re a fő csapás irányát: „Mi nem vagyunk kommunisták, nem vagyunk fasiszták, nem vagyunk nemzetiszocialisták, ugyanakkor demokraták sem vagyunk.”

Nem a kijelentés tartalma, sokkal inkább az őszintesége a meglepő, mert a másik három rendezvényen nem hangzott el semmi hasonló, pedig mindhárom párt bír némi deficittel a demokrácia terén, de nem szokták belátni, bevallani meg különösen nem. Jóllehet az a bizonyos antidemokrata attitűd igazán alkalmas alapja lehetne az oly nagyon ácsingózott (baloldali) ellenzéki – vagy ahogy ők szeretnék hinni magukról: demokratikus – összefogásnak. Persze egy demokráciában az antidemokrata pártoknak is helyük van, ha a választóknak rájuk támad igényük, nem szabad ettől a szabadságtól sem megfosztani őket. A Jobbik elnöke most kimondta azt, amit amúgy is sokan tudtak, sejtettek, reméltek, de könnyű nekem, mert őt nem izgatja az ellenzéki egységként emlegetett akármi, amit nemcsak azért nem nevezünk politikai lufinak, mert súlytalan még egy lufihoz képest is, de még szelep sincs rajta, hogy felfújhatnák.

Bezzeg Gyurcsány, aki a miskolci betonpanel után nyelvi politikai panelekbe költözött! Kijelentette, hogy az Orbán-kormány elmozdítására (nem leváltására!) és a jogállam helyreállítására a lehető legszélesebb és legszorosabb ellenzéki összefogásra kell törekedniük a demokratikus pártoknak. (Magyarán: azoknak az antidemokrata pártoknak, amelyek másként nem demokraták, mint a Jobbik.) Demokráciaellenes elkötelezettségét bizonyítandó hozzátette: a megegyezés alapjaként az 1989-es alkotmányra épülő közjogi rendszer visszaállítását javasolja. Amiről a legpozitívabb, amit elmondhatunk, az, hogy önmeghatározása szerint is ideiglenes volt. Az ellenzéki összefogás elkötelezett híve az MSZP is, bár Simon Gábor választmányi elnök egyedül megszerzett kétharmados többségről ábrándozik – csak okos politizálás, nyitottság az emberek gondjaira, jó szövetségi politika szükségeltetik hozzá. (Te jó ég! Lehet, hogy a Fidesz is így szerezte a kétharmadot?) Megkerülhetetlen lesz az MSZP a Fidesz leváltásában – ígérte Simon, s mi tagadás, az MSZP eddig is szinte megkerülhetetlen volt, akár az út teljes szélességébe kieresztett fáradt (és fárasztó) olaj. 2010-ben kiderült, lehet, hogy valamit nehéz megkerülni, viszont igen könnyen átléphetnek rajta.

Az LMP kongresszusán ismét világossá vált, Schiffer háttérbe húzódásával egy szemernyit nem növekedett a párt intellektuális nívója. Nem kérnek az ellenzéki összefogásból, inkább a parlamenten kívüli pártokkal, civil szervezetekkel kívánnának kapcsolatot tartani és együttműködni, mintha nem tudnák, hogy a civil szervezeteket ugyanazok az erők, adott esetben személyek mozgatják és irányítják, akik a parlament baloldali ellenzékét. A függetlenség illúziója ragadta Vágó Gábort a következő zengevény előadására: „Az kell, hogy kinn legyünk az utcán, kinn legyünk a terepen, rengeteg emberrel találkozzunk, lefagyjon a fülünk az utcán állva, hogy kávét izzadjunk, és minél több embernek elmondjuk a mi alternatívánkat.” Mégiscsak Lehet Más a Politika! Mert Vágó Gábor utcai előadásai az ő alternatívájukról, miközben éppen lefagy a füle, és kávét izzad (csak a bajsza le ne konyuljon!), komoly együttérzést válthat ki az emberekből. S az együttérzésből már akár szavazat is könnyen születhet.

Ugró Miklós - mno.hu