Demokrácia versus Árvíz

„Azért a víz az úr.” – Ezzel a címmel rendeztek alig pár hónapja „hatalmas” többszáz fős demonstrációt a baloldali tüntetők.

Akik valahogy csak akkor tűnnek aktívnak, amikor a forradalmat fotelből kell csinálni, és akkor képesek abból kiszállni, ha a pörformanszot az Index is rögzíti.

Amikor az ország valós katasztrófákkal küszködik, ezek a balos demokrácia féltől általában otthon kommentelnek az Index híreire, talán PayPallal tolnak pár ezrest valami alapítványnak, de e sorok írójának személyes tapasztalata is az, hogy amikor gumicsizmában kell dobálni a homokot, inkább jön létre a Nemzeti Együttműködés áhított rendszere, mintsem valami Együtt baromság balos elképzelés szerint.

A gáton melózni, havat lapátolni kifejezetten „jobbos” érzés manapság. Ha az ember haverkodni akar elhivatott katasztrófavédővel, akik kábé zéró pénzért csinálja, tényleg csak azért, hogy embereket mentsen, roma közmunkással, aki örül, hogy ennyi ember becsüli meg a munkáját, vallásos szervezet képviselőjével, vidéki polgármesterrel (fideszessel) és egy furcsa, fárasztó melegség közepében akar lenni, akkor irány a gát! Valahogy a gáton nincsenek HaHások, a különböző portálok fotósai többnyire féltik az apparátot, és mivel a homokzsákpakolás elég repetitív tevékenység, pár kattintás után le is lépnek. Persze, ha baj van (szakad a gát, áttör az ár) rögtön ott vannak, de a közös munka nem izgatja őket, hanem szinte kizsarolnak pár szót arról, hogy valahogy fikázza már az ember a hatóságokat, és érezze szarul magát, miközben jó neki.

Mert, bár a balmédia szerint az árvízi és egyéb védekezőknek piszokul szarul kell érezni magukat, mert cserben vannak hagyva épp a fasiszta elnyomók által. Csakhogy a valóságban rohadtul jól szokták érezni magukat. Mert fontosnak lenni jó. És itt mindenki fontos: a doktor úr, a polgármester úr, Roli, a cigánygyerek, Marika néni a sütikkel, amiket kihord a gátra, a Lelkész úr a teás vagonokkal, a Tűzoltó, aki most valóban főnök lehet, hisz egy-két szavával civilek tucatjait irányítja, munkáját tereli mederbe. A gáton lenni persze baromi fárasztó, 10-12 óra egyhuzamban simán belefér, és persze, ha kijön a Téjvés csávó nem azt fogja látni, hogy folyik az árvízi dzsembori, viszont sok barátság ezután is megmarad. A megmentett ház kertjében pár hét múlva ömlik a gulyás és a sör, az alkalmi haverok emlékezgetnek milyen volt, amikor Roli véletlen rádobta a homokzsákot a doktor úr lábára, stb. Szóval ez jó. Persze az szar, hogy jön a víz. Márpedig jön, pár nap és itt van, s bizony a Tutiblog szerzői közül is páran zúznak teát inni, meg meggebedni a gáton picit, hogy aztán látva a sárban tipegő, bénázó katasztrófaturista sajtósokat sokat mondóan kacsintsanak össze Rolival, aki épp egy Magyar Gárdásnak a kezébe adja át a homokzsákot a láncban.

Persze van olyan, hogy felbuzdulva pár igazi „pesti” lejön a gátra, és 8 óra után fújtatva, kifáradva, állandó cigiszünetet tartva, láthatóan meglepetten de azért végigtolja a műszakot. Többnyire ez szokott fordulópont lenni számukra. Elgondolkodnak ugyanis a dolgokon. A gáton, amikor jön a víz mindenki azt teszi. Rakja a zsákot és elgondolkodik, hogy mi számít igazán: megvédeni a házamat, egymást, összefogni, nem hagyni, hogy a gondok a bajok úrrá legyenek rajtunk, vagy megtagadni a homokzsák átadását a másiknak, mert Roli cigány, Attesz meg jobbikos. A gáton ez baromság. És ezt ott mindenki tudja. Jó lenne, ha a hétköznapokban is így gondolkodnánk, lehetőleg minél többen, és nem csak évente egyszer-kétszer, amikor a természet beint egy jó nagyot.