Alighanem annak volt igaza, aki valaha így írt: „Mind megölném, ki ölni képes.”

Érdemes megállni itt egy szóra. Meg lehet-e ölni mindenkit, aki (embert) ölni képes? (Hiszen nem a táplálkozási láncban kivívott s megőrzendő helyünkről van most szó, vagy például a nyári szúnyogok ellen viselt, hiábavaló hadjáratainkról.) Megölhetjük-e azt, aki ugyanúgy embernek született, mint mi, akik még nem öltünk embert se önként, se kéjjel, se parancsra, viszont nagyon szeretnénk, ha Bándy Kata gyilkosa a lehető legsúlyosabb bűn elkövetőjeként hasonló súlyú büntetést kapna, ha nem is tőlünk, de erre kiképzett és ezzel megbízott személytől?

Pedig őszintébb, emberibb dolog volna, ha mi magunk eshetnénk neki ennek az emberbőrbe bújt sátánfajzatnak, ha személyesen tölthetnénk ki rajta dühünket, az általa kiváltott indulatunkat, ha tiszta erőből rúghatnánk le a fejét, tekerhetnénk ki a nyakát. Igen, személyesen.

Amit nem tehetünk, hiszen még mindig az ártatlanság vélelmének oázisában él, s ha bebizonyosodik bűnössége, akkor sem tehetünk semmit: szakirányú alkalmazottak – börtönőrök – óvják tőlünk, nehogy kárt tegyünk benne.

Mert ez itt már Európa, itt csak a gyilkos vehet el életet, mi nem, hiszen megszűnt a halálbüntetés. Hiába értjük meg néhány országgyűlési képviselő indulatát, ami el van törölve, az tilos, az nincs, az megszűnt, az nem létezik. Elmerenghet Navracsics Tibor azon, hogy egy ilyen brutális gyilkosság kapcsán mindenkiben felmerül, hogy miért nincs halálbüntetés Magyarországon. Aztán gyorsan meg is válaszolja: részben nemzetközi kötelezettségek, részben etikai megfontolások miatt nincs lehetőség a halálbüntetés visszaállítására. A tényleges életfogytiglan azonban, amely szerepel a büntető törvénykönyvben, legalább ilyen súlyos büntetés lehet – mondja a miniszter a Tv2-ben vagy bárhol, ha rákérdeznek: tényleg, miért nincs halálbüntetés Magyarországon? Más, kisebb rangú érvelők szerint akár az uniós tagságunk elvesztésével is járhatna, ha Magyarországon újra bevezetnék a halálbüntetést. (Erre mondják euroszkeptikus barátaink: akkor ne habozzunk… vezessük be mielőbb.)

Amikor Magyarország is ratifikálta az Európai Unió Alapjogi Chartáját, nem tudhattuk, mi történik ártatlan embertársainkkal, Marian Cozmával, Bándy Katával. És másokkal, túl hosszú a lista. Meg aztán az is a baj ezzel a listával, hogy túl sok olyan elkövetővel találkozunk e lista tanulmányozása során, akiket a politikailag korrekt beszéd (írás) tilalma óv attól, hogy származásukat fölemlegessük. Ráadásul az is megtörténhet, hogy hétfőre kiderül: nem magányos gyilkos volt az elkövető, s ez megint egy bizonyos, önmagában gyáva, piti rassz képviselőjének elkövetési módjára utal.

Litauszky Balázs indexes közleménye szerint a virrasztás szervezői a Facebookon azt írták, a család megerősítette: semmilyen módon nem járulnak hozzá, hogy a lányuk nevét uszítás, gyűlölködés vagy a halálbüntetés visszaállításának ürügyéül használják fel.

Minden tiszteletem és együttérzésem a családé: se uszítani, se gyűlölködni nem akarok, a halálbüntetést sem óhajtanám visszaállítani, semmilyen politikai zsákmányszerzés nem indokolhatja ezt. A halálbüntetés visszaállítása ellen egyetlen komoly ellenérvem van, jámborságom bizonyságául le is írom: amíg a halottba nem tudunk lelket lehelni, nincs jogunk ahhoz, hogy embertársunk életét kioltsuk.

Legalábbis békeidőben. S ugye, barátaim, még békeidő van – legalábbis e tájon.