. Az előző rendszer 1956-ot negatív legitimációként használta, szimbólumrendszerében az abszolút rossz szinonimájaként szerepelt, amelynek pusztító következményeitől éppen ez e rendszer óvta meg a magyar társadalmat. 1989-től annyiban változott a helyzet, hogy az „új” rendszer viszont 1956-ot a történelmi abszolút jó szinonimájává tette.

Túl azon, hogy a dolog természeténél fogva nincs és nem is lehet olyan emberi alkotás, amely az abszolút jó megtestesülése, ez a hamis beállítás máig lehetetlenné teszi, hogy megkezdjük 1956 beágyazását a magyar és az egyetemes történelembe. Próbáljuk meg összefoglalni, mit kellene végiggondolnunk ahhoz, hogy ez a feldolgozás elkezdődhessen. Először adódik a legkézenfekvőbb kérdés: mi ellen és mi mellett állt ki akkor a magyar társadalom, történelme során szokatlanul széles egységet képezve.

A kérdés első részére adandó válasz egyszerűnek tűnik: a szovjet birodalom és a hazai kiszolgálói által üzemeltett „szocializmus”, a diktatúra ellen irányuló elemi erejű szabadságharc volt az, ami akkor lejátszódott. Most már csak azt kellene tisztázni, hogy mi is volt valójában ez a magát „szocializmusnak” nevező konstrukció. Ennek a sajátos berendezkedésnek a megítélése azért hamis ma is, mert csak hazugság által tartható fenn az a beállítás, amely szerint a szocializmus és kapitalizmus egymás történelmi inverzei. Pedig valójában csak annyi történt, hogy a „pusztító világerő” létrehozott egy olyan brutális politikai kapitalizmust, amelyből a „normál” gazdasági kapitalizmus piaci és politikai demokráciájának „mutatványosbódéját” is kiiktatta. Mint azt az elmúlt húsz évben a saját bőrünkön is megtapasztalhattuk, az „igazi” kapitalizmus demokratikus berendezkedése is csupán ócska színjáték, amelyben az úgynevezett „politikusok” ugyanúgy egy birodalmi önkény tehetetlen bábfigurái, mint a szocializmusban voltak. A szocializmus brutális politikai kapitalizmusa azonban még ezt is kiiktatta, mert csak így vált lehetségessé, hogy az ipari kapitalizmus technostruktúráinak kiépítése a Nyugaton megtapasztalt egy-két évszázad helyett egy-két évtized alatt menjen végbe, ennek minden iszonyú következményével együtt.

Az a feldolgozatlan történelmi áttörés, amelyet az 1956-os eseményekben véghezvitt, vagy inkább – sajnos – csak véghezvinni szándékozott a magyar társadalom, éppen ehhez a máig is elbeszélhetetlen lényeghez kapcsolódik. A magyar nemzet ugyanis megsejtette, hogy történelmi feladata éppen a „szocializmus” és „kapitalizmus” közös eredetének feltárása, a mögötte meghúzódó történelmi pusztító erő leleplezése. A két világháború közötti népi mozgalmak még naiv módon „harmadik útról” beszéltek. Az 1956-os magyar nemzet azonban már tudta, hogy éppen abból az egész emberi létezés számára végzetes és hamis „síkból” kellene kilépni, amelyben az egyformán önpusztító és létfelélő kétféle kapitalizmus lakozik, amelynek egyik változata magát „szocializmusnak” nevezte. Nem „harmadik útra”, hanem (az ég felé mutató!) harmadik dimenzió megmutatására törekedett. Ezzel pedig magára vonta a pusztító világerő megtorló indulatát. Ez a világerő ugyanis épp azért „hagyta megtörténni” 1956-ot, hogy tesztelje a magyar nemzetet.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a diktatúra rettegett hatalmi osztagai gyanakvást keltő gyorsasággal váltak köddé, és tették szabaddá a fegyverekhez való hozzáférést, amiről persze mindmáig „nem illik” beszélni. (Azért nem illik beszélni, mert esetleg kiderülne, hogy a lázadás kirobbanása nemcsak hogy nem volt „spontán”, de nagyon is illeszkedett a pusztító világerő globális „koncepciójába”. Kicsit groteszk, de persze érthető módon ezt a lehetőséget 1956 máig is élő hősei is hevesen elvetik, mert úgy érzik, hogy a feltételezés az ő önfeláldozó harcukat kisebbítené. Pedig erről szó sincs, és meg kellene érteniük, hogy 1956 e valós mélységeinek feltárása éppen az ő elemi kötelességük volna.)

A „teszt” lesújtó eredménnyel végződött a világ urai számára, mert kiderült, hogy a magyar nemzetből még nem sikerült kiölni szakrális küldetésének mélységtudatát, és az alatt a tizenkét nap alatt olyan mű felépítésébe fogott bele, amely a pusztító világerő mindkét osztagának (az Egyesült Államok és a Szovjetunió) végzetes következményekkel járt volna. Így aztán közös erővel gyorsan el is tiporták, és megkezdték emlékének és céljainak meghamisítását, ami természetesen ma is tart. Az 1990 után felépülő, új birodalmi függési rendszer kollaboráns uralmi csoportjai mindmáig abban a hamis hitben igyekeznek tartani a nemzetet, hogy ők 1956 történelmi örökösei és eredeti céljainak beteljesítői. Ma már nyilvánvaló tény, hogy az elmúlt húsz év a magyar társadalom lelki, erkölcsi, szellemi, fizikai és anyagi vagyonában nagyobb pusztítást vitt végbe, mint az azt megelőző negyvenöt esztendő, ez pedig azt jelzi, hogy ez az ócska hazugságépítmény összeomlóban van.

1956 tehát üzen az 1990 óta őt elárulóknak és kisajátítóknak. Petőfivel szólva azt üzeni: „de szellemét a tűz nem égeté meg, mert az maga tűz; úgy vigyázzatok: Ismét pusztíthat e láng rajtatok!”