Ma 2024 november 15. Albert, Lipót napja van. Holnap Ödön napja lesz.
c0ccae82b49590d874da563f6d224cc7.gif

Tabi László: Szerény ember

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

Este 11 után csengetésre riadtam. Magamra kaptam köntösömet, villanyt gyújtottam és kisiettem ajtót nyitni. Blekk Vince állt ott, egyike távoli rokonaimnak.

 
  — Felébresztettelek... — mondta s hangja tele volt bűnbánattal — jaj istenem, hogy erre nem gondoltam...
     — Sebaj — feleltem könnyedén (ha már egyszer felcsöngetett a pimasz) — fáradj beljebb, Vincém...
     — Nem, nem... — tiltakozott hevesen — őszintén szólva csak itt a lépcsőházban néztem meg az órámat... Nagyon késő van, bocsáss meg, megyek
     — Ne izélj, Vince, gyere be, kapsz egy feketét...
     — Nem, nem... A világért sem... Későre jár, aludj tovább, öregfiú.
     — Karonragadtam és becibáltam. Odatettem a spirituszlángot a lombik alá, hofy felmelegítsem a maradék felét. Vince ült és hallgatott.
     — Hogy vagy? — kérdezte később halkan, szemlesütve.
     — Köszönöm, jól. És te?
     — Én is jól. Jaj, de restellem, hogy felébresztettelek... Ha csak sejtettem volna, hogy alszol...
     — Hagyd ezt a marhaságot — vágtam közbe, és mert megmelegedett a kávé, tölteni akartam neki. Alig emeltem csészéje fölé a lombikot, megragadta a karomat:
     — Köszönöm, elég... — rebegte — ne fáradj...
     — De hát még egy csöpp sincs a csészédben...
     — Nem akarom elinni belőled... Tudom, hogy kedveled a feketét...
     — Marad nekem is...
     — De eltehetted volna reggelre... Csak úgy beállítok ide és megiszom a feketédet... Bocsáss meg, öregfiú...

 *

Rövid birkózás után megtöltöttem a csészéjét és odatartottam a cukortartót.

     — Köszönöm, öregfiú... Ne... nem...
     — Hát csak nem iszod keserűen?
     — Nem akarlak megfosztani a cukrodtól... — mondta és vett egy csipetnyit — ritka kincs ez manapság...
     Megkeverte a kávét és kortyolt egyet. Aztán tanácstalanul néztünk egymásra. Végre újra megszólalt, elvörösödve, halkan.
     — Kérlek, ha nem haragszol, öregfiú...
     — Parancsolj...
     — Csak ha nem veszed rossznéven... Jaj, de restellem...
     Legszívesebben fejbevertem volna a gázórakulccsal ezt a szerény brigantit, ezt az udvarias dögöt, de türtőztettem magam.
     — Ki vele, Vince — biztattam.
     —De igazán nem... Jaj de restellem magam... Oly kínos... Szóval... Ha nem neheztelsz meg...
     Minden porcikámban remegtem az idegességtől.
     — Beszélj már, no...
     — Kérlek... Ha nem terhellek vele... De igazán, csak ha nem terhellek vele... Tudom, hogy nem illik... Szóval...
     Az agyam lassanként megtelt vérrel. Éppen rá akartam rohanni, hogy átharapjam a torkát, amikor végre kibökte:
     — Kérlek, öregem... Ha volnál kedves még egy kis cukrot a kávémba...
 

Aztán megitta kávéját és számtalan bocsánatkérés közepette távozott. Bűnbánó zokogása még a földszintről is hallatszott.

 

Tabi László

 
 

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Életmód (1) Jobbegyenes (2879) Mozi világ (440) Emberi kapcsolatok (36) Politika (1582) Történelem (18) Tv fotel (65) Irodalmi kávéház (537) Mozaik (83) Titkok és talányok (12) Alámerült atlantiszom (142) Heti lámpás (334) Nagyvilág (1310) Sport (729) Vetítő (30) Egészség (50) Gazdaság (719) Mondom a magamét (7953) Szépségápolás (15) Rejtőzködő magyarország (168) Gasztronómia (539) Autómánia (61) Belföld (11) Kultúra (9) Flag gondolja (38) Nézőpont (1) Tereb (146)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>