életlen egybeesés, hogy egy-két hónap eltéréssel egyszerre válthat kormányt Németország és Ausztria. Gyökeres jobboldali fordulatra azért ne számítsunk, legfeljebb némi józanodásra pusztán már amiatt is, hogy Európa legelborultabb pártcsaládja, a környezetvédőkből doktriner ideológusokká lett Zöldek jelen állás szerint egyik új kormányban sem képviseltetik magukat. Némi józanodásra számíthatunk a migrációs politikában is; a két fősodorbeli koalíció egyike sem engedheti meg magának, hogy tovább erősödjék az Alternatíva Németországért (AfD), illetve az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ).

Márpedig ha nem változtatnak a jelenlegi bevándorlási helyzeten, akkor ez történik ismét. Az új osztrák kancellár, a néppárti Christian Stocker pénteken, a bécsi parlamentben elmondott kormányfői szűzbeszédében mindenesetre keményen fogalmazott, vissza-visszatérően szólva az illegális bevándorlás, a menekültügyi rendszerrel való visszaélések és a szélsőségesség elleni fellépésről. Azonnali hatállyal felfüggesztik például a menekültek családegyesítését – azaz nem hozhatják maguk után a hátramaradt rokonaikat –, sőt Stocker bejelentette, ha tovább nő a menedékkérelmek száma, az EU egy vészhelyzeti záradékára hivatkozva menekültstopot hirdetnek. Kemény szavak, de a megvalósítást sokan árgus szemmel figyelik majd. A bevándorlásellenes FPÖ is, amelynek népszerűsége még tovább nőtt a választások óta. — Annak, aki tartósan nálunk akar élni, a magáévá kell tennie értékein­ket, meg kell tanulnia nyelvünket, és el kell mennie dolgozni! – dörögte az új kancellár, oldalán szociáldemokrata alkancellárjával és liberális (!) külügyminiszternőjével.

Amikor negyedszázaddal ezelőtt Friedrich Merz, aki hamarosan a következő német kancellár lehet, bedobta a közbeszédbe a Leitkultur (vezér- vagy vezető kultúra) fogalmát, botrány lett belőle. Amikor párttársa, Jürgen Rüttgers előállt a Kinder statt Inder jelszavával, azaz a mai magyar család- és bevándorláspolitika egyfajta német előfutáraként meghirdette, hogy szülessenek inkább gyerekek, semmint indiaiak (azaz bevándorlók) javítsák a demográfiai mutatókat, abból is patáliát csaptak. Az ilyesmi rassziz­mus, finomabban szólva „etnikai nacionalizmus”, állították. A Zöldek tiltakozások tömegével tömték el Rüttgers postaládáját.

Azok a Zöldek, akiknek azóta Verbotspartei (Tilalompárt) lett a ragadványnevük, miután kormányra kerülve nem kevesebbet akartak megszabni a németeknek, mint hogy mit egyenek, mivel közlekedjenek, mivel fűtsenek és hogyan szóljanak egymáshoz. Egyik prominens képviselőjük Cem Özdemir, aki – nem vicc! – anatóliai svábnak tartja magát. Bölcs pártja, valamint a még bölcsebb Olaf Scholz kancellár a mezőgazdasági tárca élére helyezte őt, talán éppen azért, mert Özdemir vegetáriánus, aki – természetesen a tolerancia és a nyíltság jegyében, amelyet másodgenerációs bevándorlóként máskülönben feltehetően elvár – levetette az agrártárca menüjéről a húsételeket. Lám, miből lesz a cserebogár?! A német állattenyésztők nem ölelték a keblükre. Távozásának hírére most pezsgőt bontanak.

„Az idegen általában az ellenség szinonimája volt. Azt hisszük, régen túljutottunk már ezen, ám úgy látszik, újra és újra szembe kell néznünk ezzel a szemlélettel. Pedig ez nemcsak az idegent rekeszti ki, és nemcsak az idegen számára gyilkos, hanem elsősorban önmagunk számára. Nem hiszem, hogy volna nép, nem hiszem, hogy volna embercsoport, nem hiszem, hogy volna egyén, akinek a kultúrája nem több szálból van összeszőve. Ha ebből a tarka szőttesből csak egyetlen szálat is megpróbálunk kihúzni és megtagadni, akkor a szőttes már nem ugyanaz” – mondta Göncz Árpád egy kiállításmegnyitón, szintén igen régen. Szép szavak. Csakhogy ma már Európa leszámol egy újabb baloldali illúzióval. A társadalmi egyenlőségbe, a marxista ideológiába, a kommunákba és még ki tudja, mi minden másba vetett hit után immár a sokadikkal.

A jóemberkedők gátlástalan kihasználásáig, az ellenvéleményt kifejtők lerasszistázásáig, a toleranciára csípőből adott intoleranciáig. Ma Andreas Babler, Európa egyik legrégebbi szociáldemokrata pártja, az SPÖ elnökeként és újdonsült alkancellárként, Beate Meinl-Reisinger liberális pártvezér pedig miniszterként hallgatja végig, amint főnökük azt üzeni a bevándorlóknak: megszoksz vagy megszöksz, de nem mi fogunk megtanulni arabul, hanem te németül, nem vízipipázol egész nap segélyből, hanem munkát keresel, nem csomagolod be a lányod fejét kendőbe, mert ennyire azért nem kérek a muszlim szokásaidból, a tartózkodási engedélyed pedig nem jogosít fel arra, hogy idehozd a pereputtyod. Mindketten láthatják: emelkedőbb az a görbe, amely a társadalom a tömeges bevándorlással szembeni ellenérzését fejezi ki, ahhoz a másikhoz képest, amely azt mutatja, hogyan szavaz le hálásan a fősodor pártjaira egyre több új állampolgár.

A 65 éves Stocker későn érő típus lehet, az országos politikában korábban nem tette le a névjegyét. Annak a Bécsújhelynek volt az alpolgármestere, amely a mi történelmünkben Zrínyi Péter, Frangepán Ferenc és Rákóczi Ferenc nyomán gyászos helyet foglal el. 

Ezzel együtt „természetesen” náci húrokat penget, aki felhívja a figyelmet a súlyos demográfiai eltolódásra, mint tette Thilo Sarrazin a magyarul Németország felszámolja önmagát című könyvében. (Páratlan sikerkötet lett a németeknél, a Hitler-félsz, úgy látszik, kíváncsivá is tesz.) 

Az Umvolkung (népességcsere) kifejezés a náci népesedéspolitikát idézi, ugyanúgy, ahogy a franciáknál is felszisszen a polgár, ha meghallja a hasonló értelmű grand remplacement-t. (Budapesten azért nem annyira: ma vendégünk lesz Éric Zemmour, a Visszahódítás párt elnöke, aki bő kétmillió szavazatot kapott a 2022-es francia elnökválasztáson. Ő azt hirdeti: „a leváltás folyamata zajlik attól a pillanattól kezdve, hogy túl sok a bevándorló, aki már nem asszimilálódik”.) Robert Winder Rohadt bevándorlók (Bloody Foreigners) című könyve szerint Londonban arányaiban ma sem él több afrikai származású, mint 250 évvel ezelőtt. De London egy világbirodalom központja volt. Egész Európában egyre több bevándorlóról beszélhetünk. A polgárok pedig irányváltást akarnak.