Árpád-házi királyaink sorában I. László volt a nyolcadik uralkodónk: a lengyel Riksza hercegnő és I. Béla fia. Atyja halála után (1063) testvéreivel, Gézával és Lamberttel együtt Salamonnak, unokaöccsének engedte át a trónt, és beérte a tiszántúli hercegség kormányzásával. Mint herceg harcolt a csehek, a kunok ellen, és ezzel nagy megbecsülést szerzett magának; különösen Cserhalomnál, majd Nándorfehérvár ostrománál tűnt ki bátorságával. I. Géza halála után (1077) „egy értelemmel, közös szóval és egyetértő akarattal őt választották az ország kormányzására, vagyis helyesebben buzgó és állhatatos kéréssel rákényszerítették. Mindnyájan tudták ugyanis, hogy fel van ruházva a tökéletes virtusokkal, kiváltképpen kegyes, bőkezű adakozó, szeretettel jeles.”
Uralkodása alatt az ország megerősödött, gyarapodott. Amikor 1089-ben meghalt Demeter horvát király, özvegye, Ilona, aki László testvére volt, tőle kért segítséget. Elfoglalta előbb Dalmáciát, majd Horvátországot, és a koronához csatolta. Ezután Kapolcs kunjait – akik betörtek Erdélybe, végigdúlták és kirabolták – Temesnél tönkreverte, majd Ákos kun hadait is, akik az előző vereségért jöttek bosszút állni. De foglyaival kíméletes volt: letelepítette őket a Jászságban. 1091-ben pedig szövetséget kötött az ország régi ellenségével, IV. Henrik német császárral.
Nagy hírét, nevét bizonyítja, hogy őt szemelték ki a Szentföldre vonuló keresztesek vezérének. El is indult, de a határon „nagy betegségbe esett” és meghalt, uralkodásának tizenkilencedik esztendejében, 1095-ben. Váradon temették el. Sírjánál a legendák szerint sok csoda történt. Az, aki ott megesküdött, s amire szavát és igazát adta, annak perdöntő ereje volt! Ő lett a magyar lovagkirályok legfőbb eszményképe: szentté avatását III. Béla kezdeményezte; Nagy Lajos élete legfőbb céljának tekintette, hogy az ő nyomába lépjen. Nem véletlen tehát, hogy ő (de Zsigmond és II. Ulászló király is) Szent László képmását verette ezüstgarasának hátlapjára.

Móser Zoltán, mno.hu