Az NKVD minden lengyel tisztet kihallgat, leírja társadalmi helyzetét, feljegyzi politikai nézeteit. Legfontosabb kérdésük, hogy az adott személy részese volt-e az 1920-as, bolsevikok felett aratott győzelemnek. Ekkor még meg akarták téríteni a lengyel tiszteket.

1939 novemberére a 15 400 deportált lengyel tisztből hat olyan gazember akadt, aki átállt a szovjethez. Nem véletlenül jelentette ki amúgy Edward Smigly-Rydz tábornok, a lengyel fegyveres erők főparancsnoka a háború előestéjén: „A németekkel a szabadságunk elvesztését kockáztatjuk. Az oroszokkal a lelkünket veszítjük el.”

Kozelszk, Osztaskov, Sztarobelszk: Katyń előszobái.

1939 átkozott novembere: az iszonyat első felvonása.

Sztálin: Hitler. Kommunizmus: nácizmus.

Galeazzo Ciano gróf úr, 1939 rettenetes esztendejében olasz külügyminiszter. Ő hallja először Hitlertől, hogy a „Birodalom és a Szovjetunió eljutott a kiengesztelődés határára, és közösen kívánják megoldani a kelet-
európai problémákat”. 1939. március 10-én pedig maga Sztálin tart monstre rádióbeszédet, amelyben kifejti, hogy rengeteg hasonlóság van a nemzetiszocializmus és a kommunizmus között. És ő már csak tudta. Olyannyira tudta, hogy 1939. május 3-án hirtelen leváltja külügyminiszterét, a zsidó Litvinovot. Azért váltja le, mert Ribbentrophoz mégsem küldhet tárgyalni egy zsidót. Küldi hát legbelső bizalmasát, a frissen kinevezett Molotovot, „Oroszország legjobb hivatalnokát”, ahogy egyszer Lenin nevezte őt.

És meg is kötik a Molotov–Ribbentrop-paktumot.

Hitlernek szüksége volt a szovjet támogatására. Abban ugyanis biztos volt, hogy az angolok és a franciák – a „kis férgek”, ahogy a brit és francia vezetőket nevezte – nem szállnak harcba Lengyelországért. A „kis férgek” ölbe tett kézzel nézték Lengyelország haláltusáját, és ölbe tett kézzel nézték Sztálin árulását. Igen, Hitler mindent tudott. Lengyelország lerohanásának előestéjén, a Berghofban összegyűlt vezérkari tisztjeinek tartott beszédében azt mondta: „Oroszország nem lesz ellenségünk Lengyelország elfoglalása után. (…) Ellenségeink kis férgek. Találkoztam velük Münchenben. Biztos voltam benne, hogy Sztálin soha nem fogadná el az angolok ajánlatát. Csak vak optimizmussal hihetné bárki, hogy Sztálin olyan őrült, hogy nem lát át Anglia szándékain. Oroszországnak nem érdeke Lengyelország fennmaradása. Litvinov elbocsátása bizonyító erejű. Olyan volt ez számomra, mint egy ágyúlövés (…) a moszkvai változások jele a nyugati hatalmakkal kapcsolatban. Lengyelország most abban a helyzetben van, amiben látni akartam. Megkezdődött Anglia egyeduralmának megsemmisítése. Most, hogy megtettem a politikai előkészületeket, a katonákon a sor.”

Hitler mindent tudott. És szeptember 1-jén lerohanta Lengyelországot. Moszkvában pedig szeptember 17-én hajnali három órára a külügyminisztériumba rendelték Waclaw Grzybowski lengyel nagykövetet, ahol felolvasták neki Molotov üzenetét: „A lengyel állam nem létezik többé. (…) A Vörös Hadsereg átkelőben van a lengyel határon, hogy testvéri segítséget nyújtson a lengyel népnek, és kiszabadítsa őket a sajnálatos háborúból, amelybe oktalan vezetői miatt kerültek, és hogy hozzásegítse őket a békéhez.”

S mindehhez a Nyugatnak nem volt szava. Csak a New York Times volt akkor tisztességes, mert szeptember 18-i vezércikkében így foglalt állást: „Miután Németország elejtette a zsákmányt, a szovjet Oroszország megkapja a tetem azon részét, amire Németországnak nincsen szüksége. Eljátssza a nemes hiéna szerepét a német oroszlán mellett. A hitlerizmus barna kommunizmus, a sztálinizmus vörös fasizmus. A világ most végre megérti, hogy csak egy valódi ideológiai megoszlás létezik: egyfelől a demokrácia, a szabadság és a béke, másfelől az önkényuralom, a veszély és a háború között.”

És aztán a világ persze nem értett meg semmit. És elkövetkezett a rettenetes november – és elkövetkezett aztán Katyń is. Az eltussolt világbotrány. Igen: Szymanski alezredes már 1941. november 23-án jelenti amerikai feletteseinek, hogy valami iszonyat történt a száműzött lengyelekkel. Erre Strong tábornok azt válaszolja neki, hogy „ne bonyolódjon politikába”, és jelentését eltussolják. Aztán 1944 májusában Roosevelt bizonyíthatóan meggyőződik róla, hogy a katyńi mészárlásért a szovjetek felelősek, de magához rendeli George Howard Earle-t, titkos megbízottját, és közli vele: „Teljesen meggyőződtem, hogy a nácik a bűnösök.”

S aztán következett sok évtized, amikor minderről hallani sem lehetett. Csak a „felszabadítókról”. És most?

Bayer Zsolt - magyarhirlap.hu