„Olyan korszak, mely nem találja meg a maga hősét, beteges: lelke rosszul táplált, és mintegy »krónikus dyspnoé«-ben szenved. Alig találta meg azt az embert, aki mindazt kimondja, amire szükség van, hirtelen új sav árad szervezetébe, a dyspnoé eltűnik, a vérkeringés szabályozódik, és meggyógyul. A lángelmék minden korszakban azok a kisszámú emberek, akik beszélni tudnak. A többiek némák vagy dadognak. Nélkülük semmit sem tudnánk az elmúlt korokról, csak idegen ékírásaink volnának, amelyek megzavarnának és kiábrándítanának bennünket. Kulcsra van szükség ehhez a titkosíráshoz. Gerhart Hauptmann a költőt egyszer olyan hárfához hasonlította, amelyet minden szellő megzendít. Ha megmaradunk ennél a hasonlatnál, azt mondhatnók, alapjában véve minden ember ilyen érzékeny húrú hangszer, de legtöbbnél az események lökése a húrokat csak megreszketteti, és csak a költőnél kerül sor csengésre, melyet mindenki meghallhat és megérthet.”

Egon Friedell szavai ezek, és bizony Hauptmann, a naturalizmus következetes képviselője maga is olyan költő volt, akit megzendített minden szellő. A nácizmus szellője, vihara is. A Nobel-díjas Hauptmann ezt írja 1933. július 20-án: „Az én korszakom 1870-nel kezdődik és a Reichstag felgyújtásával fejeződik be”. Majd hazament, agnetendorfi házára kitűzte a horogkeresztes lobogót, és otthon maradt. Elfogadta a náci rendszer minden elismerését, és hagyta, hogy a nácik propagandacélokra használják a nevét, drámáit, tehetségét. Nem emigrált, mert mint mondta, „gyáva vagyok”. Nyolcvanadik születésnapján a hivatalos náci Németország köszöntötte és ünnepelte, és ezt ő szerény félmosollyal tűrte és elfogadta.

Hauptmann személyiségéről Hendrik Höfgen juthatna eszünkbe, ha nem tudnánk, hogy Höfgenben a Mephisto rendezője, Szabó István önmagát alkotta meg. Így maradjunk annyiban, hogy Hauptmann egyszerűen Hauptmann, aki műveivel, tehetségével, tekintélyével, befolyásával és Nobel-díjával mindvégig legitimálta, és minden látható, hallható, olvasható ellenállás nélkül elfogadta Hitler rendszerét.

Hauptmannt soha nem vonták felelősségre, drámáit a mai napig műsorra tűzik a világ színházai, emlékét a Hauptmann Társaság, múzeumok és emlékházak sora, szobrok, utcák és emléktáblák garmadája őrzi, 2012-ben Németországban Hauptmann-emlékévet rendeztek, 1985-ben még egy krátert is elneveztek róla a Merkúron, 150. születésnapjára különleges bélyeget adtak ki a tiszteletére.

Knut Hamsun szintén Nobel-díjas, norvég író. Bejárta Amerikát, majd hazatérve megírta az Éhség című regényét, amely világhírnevet hozott számára. A Nobel-díjat 1920-ban kapta meg az Áldott anyaföld című regényéért. Hamsun a második világháború alatt feltétlen németbarátságot tanúsított. Amikor a németek megszállták Norvégiát, Hamsun arra buzdított írásaiban, hogy a norvégok adják fel az ellenállást és támogassák a német „missziót”. „A németek mindannyiunkért harcolnak és megtörik Anglia zsarnokságát fölöttünk és minden semleges hatalom felett” – írta. 1943-ban Nobel-díjának érméjét nagyrabecsülése és tisztelete jeléül elküldi Goebbelsnek, mert – mint írja – senki sem tett többet Európáért és az emberiségért. Mindvégig Quislinget támogatta. 1945. május 7-én így búcsúztatta Hitlert: „Katona volt, az emberiség védelmezője, a népek jogairól szóló evangélium hirdetője, egyike a legnagyobb reformátoroknak. A történelmi végzet úgy akarta, hogy példátlanul kegyetlen korban kelljen tevékenykednie, és ez a kegyetlenség végül őt magát is leterítette. A nyugat-európai embernek így kell látnia Adolf Hitlert, és mi, hűséges követői halála napján meghajtjuk előtte fejünket”.

Mindezekért a háború után hazaárulásért perbe fogták, de nem siettek az ítélettel, mert a norvégok abban bíztak, hogy a közel kilencvenéves író meghal, és így nem kell elítélniük. Végül a norvég legfelsőbb bíróság a háború után, figyelembe véve, hogy Hamsun többször közbenjárt halálraítéltek ügyében, és Hitlerrel is szenvedélyesen összeszólalkozott, a 87 éves írót két és fél éves házi őrizet és vizsgálat után 325 000 korona pénzbírságra és teljes vagyonelkobzásra ítélte. Norvégiában 1988-ban létrehozták a Hamsun Társaságot. E társaság szerint ma az országban tizenegy településen van utca vagy tér elnevezve róla, kilenc szobor, emlékmű vagy emléktábla őrzi emlékét. Oslóban is van három szobra, egyik sem közterületen. A norvég nemzeti bank ezüstérmét bocsátott ki emlékére. A sarkkörön emlékközpontot avattak a tiszteletére.

A norvég kormány 2009-ben emlékmúzeumot épített Hamsun tiszteletére. A zsidók azonnal tiltakozásba kezdtek, az ügy még diplomáciai botrányt is kavart, Avigdor Lieberman izraeli külügyminiszter tiltakozott az író születésének évfordulója alkalmából rendezett ünnepségek és a múzeum miatt. A norvég kormány a következőket válaszolta: „Lehet ünnepelni az írót anélkül, hogy elfogadnánk politikai nézeteit, és meg is lehet különböztetni az írói munkásságot a politikai szerepvállalástól”. Ennek szellemében döntöttek a hivatalos megemlékezések megtartása mellett. Nos, nekünk is ennyit kell megjegyeznünk és megszívlelnünk. Mert nemcsak az írók, de a történészek esetében is meg lehet különböztetni a munkásságot és a politikai szerepvállalást. És ideje szakítani azzal, hogy mások írják a kánont és a múltat minekünk, és mások mondják meg, mit szabad gondolnunk és mit nem.

(Folytatjuk)

Bayer Zsolt - ]]>www.magyarhirlap.hu]]>