- 0
A tanult, de nem gondolkodó ember állandóan forradalmi változásokra szomjazik.- Szentesi-Zöldi László nagyszerű írása.
Az a könyv azt vizsgálja, hogy a történelem során bizonyos vezető értelmiségieknek, a szellem kiemelkedő embereinek milyen erkölcsi és ítélőképességbeli jogosultságuk volt arra, hogy az emberiségnek ügyei intézésére nézve tanácsokkal szolgálnak.” Így kezdődik Paul Johnson brit történész remek esszékötete, az Értelmiségiek. Valóban, nem mindig arra kell figyelnünk, aki a leghangosabb. A hazai értelmiség tüzetesebb vizsgálata – úgy 1989 óta – megerősíti a gyanút, hogy az erkölcs és az ítélőképesség gyakori fogyatékossága a szellemi munkavégzőknek. Aligha véletlen, hogy az értelmiségi kaszt közéleti szerepéről rendszerint lesújtó tapasztalatokat szerzünk. Érdemes is végigböngészni a legtipikusabb tévedéseket, torzulásokat, mielőtt végleg elhisszük, hogy aki valahol diplomát szerzett, máris belépett az országot irányítók zárt klubjába.
Mindenekelőtt világosan látnunk kell, hogy – legalábbis a közéletben – az iskolázottság semmit nem ér gyakorlatiasság, cselekvési akarat és kezdeményezőképesség nélkül. Éppen ezért a közélet mezejére tévedő értelmiség tipikus tévedése, hogy az elméleti sakkhúzások önmagukban megoldják a problémát. Politikai nézőpontból az aggasztó helyzetet a lehető leggyorsabban meg kell oldani, mielőtt ráég magára a politikusra, majd egész mozgalmára. Erről a körülményről az értelmiséginek egyszerűen nincs tudomása.
Számtalan példát említhetnénk 1989 óta, amikor a kezdő politikus a hirtelen támadt dicsőség fényében fürdött, miközben minden erejét a kibontakozó veszélyek megakadályozására kellett volna fordítania. Így járt például az olimpiaellenességgel ismertté vált Momentum, amelynek vezetői máig képtelenek saját történeteket hitelesen elmesélni a választóknak. Éppen ezért önálló arculatuk sincs, senki nem tudná megmondani, hogy éppen mit kínálnak Magyarországnak, miért kellene őket választani a kínálatból.
A politizáló értelmiségi az embereket sokszor nem a saját mértékükkel méri meg. Éppen ezért – főleg a baloldalon – rendületlenül hisznek abban, hogy önmagában néhány kisebb változtatással, például intézményi reformokkal döntően javítanak a közállapotokon. Erről valójában szó sincs. Magyar Bálint oktatási minisztersége alatt olvastam egy vidéki folyóiratban, hogy az ország egyik elzárt, elmaradott térségébe a minisztériuma jóvoltából számítógépek jutottak. Csakhogy abban a kicsi faluban, ahonnan a riport tudósított, még fával sem tudtak fűteni az iskolában, éppen ezért a tanár azt mondta, komolyan fontolgatják, hogy eltüzeljék a frissen kapott számítógépeket. A kialakult helyzet tipikus: a hatalmon lévőknek fogalmuk sem volt a valóságos állapotokról, vagy ami még rosszabb, nem érdekelte őket. Őket a modern technika meghonosítása jobban izgatta, mint hogy legyen némi tüzelőanyag az iskolában. Vagyis a politikába belecsöppent értelmiségi sokszor csak látványberuházásokban gondolkodik, az emberek valóságos gondjait-bajait nem érti, hiszen kívülről szemléli az eseményeket.
Csodavárás – ez már a harmadik értelmiségi tévelygés. A tanult, de nem gondolkodó ember állandóan fordulatokra, új helyzetekre szomjazik, azt hiszi, hogy a közéletben csak a forradalmi változások számítanak. Magyar Péter közéleti pályafutása gyorsan indult, de máris kivérzett, pedig baloldali és áljobboldali rajongók csodálták, amikor elkápráztatta őket néhány tét nélküli, tartalmatlan mondattal. Az értelmiségi azonban módfelett kedveli a színházat, különösen, ha bántó egyszerűséggel alakították ki a díszleteket. Aztán jön a hirtelen támadt lelkesedés utáni csalódottság, egészen pontosan az a körülmény, hogy az előadás után hazatérő néző még azt sem tudja megfogalmazni, valójában mit is látott a színpadon. Hogy átverték, visszaéltek a tudatlanságával, s nem forradalmat szítottak, mindössze tesztelték a várható hatást, a csodavárónak soha nem fordul meg a fejében.
A legmeglepőbb mindig a soros történet önkényes lezárása: miután kiderült a turpisság, a csodaváró értelmiségi továbblép, mintha mi sem történt volna. Várja az újabb csodákat, hiszen semmit sem tanult az előzőekből. Mindeközben a professzionális politikusok továbbra is irányítanak, vezetik az országot, alakítják a kommunikációt – vagyis semmi sem változik a hatalmi erőtérben, a csodavárástól persze, nem is változhat.
Különösen humán értelmiségieknél gyakori, hogy a különféle helyzetekre kényszeresen szellemtörténeti, irodalmi precedenst keresnek. Mintha éppen bármit is számítana, hogy Napóleon vagy Károly Róbert mit mondott, mit tett a maga idejében egy bármiféle jelenkori probléma tükrében. Valójában sem haszna, sem értelme nincs annak, hogy sorra felmondjuk a fejünkben elraktározott negyvenhat idézetet és ötvenkét történelmi analógiát. Aki rejtélyes mosollyal, felemelt ujjal rendre régi sztorikkal válaszol 2024-es válsághelyzetekre, annak nyilvánvalóan fogalma sincs a megoldásról. A politikus ugyanis magából az adott helyzetből indul ki, valamint egyaránt ismeri a saját korlátait és lehetőségeit. Döntésének tehát mindig a valóságos helyzetet, nem pedig a történelmi emlékezetet kell szolgálnia. Felelősségérzés, hatalmi tapasztalatok híján a politizáló értelmiségi a legritkább esetben képes épkézláb javaslatokat tenni.
Korszakunkban súlyos fogyatékosság az ideológiához való túlzott ragaszkodás is. Mondhatjuk persze, hogy adott helyzetben konzervatív, liberális, szocialista válaszokat adunk valamilyen kihívásra, csakhogy ennek semmi haszna, semmi értelme. Az ideológiai kiskátékat a XIX. században fogalmazták meg, hogy aztán a XX.-ban éppen ezek alapján döntsék romba a fél világot. Manapság a politikus pragmatikus és rugalmas igyekszik lenni, ugyanakkor óhatatlanul valamiféle erkölcsi célrendszert követ, amennyiben felelősen dolgozik a közéletért. Ennek az etikai keretnek azonban nem az írott és a kimondott szó, hanem a szabad cselekvés és az akarat szabja meg a határait.
Ha például a szegény emberek érdekvédelméről beszélünk, nem találunk olyan politikai ideológiát, amely – legalábbis elméletileg – ne tartaná fontosnak a közösségi és egyéni kezdeményezéseket. Csakhogy a politikai cselekvés teljesen más irányú. Lehet, hogy az SZDSZ elméletileg felkarolta a létminimumon élőket, de aki emlékszik a baloldali kormányzásra, valószínűleg pontosan tudja azt is, hogy valójában sorsukra hagyták ezeket az embereket. A Fidesz–KDNP – mások mellett – munkahelyteremtéssel, családi kedvezményekkel, otthonfelújítási támogatással és sokféle más módon kézzelfogható, nem pedig ideológiai segítséget nyújtott az ország lakosainak.
Végezetül érdemes megfontolni, hogy a politizáló értelmiségi miért képtelen felmérni a maga alkalmatlanságát. Nos, azért, mert az értelmiségi keltetőben, ahol idejét tölti, jobbára a hozzá hasonlóakat látja, velük tanácskozik, álmodozik, fontoskodik. Így aztán a legtöbbször szükségszerűen elhiszi, hogy ha például tanárként dolgozik, felelősséggel tartozik a közéletért, mert irányítja a közösséget és – úgymond – tudatformáló személy. Valójában azonban semmi köze a hatalmi döntésekhez. Az a tény, hogy egy bizonyos szakterületen oktat, eligazít, nevel, esetleg tervez, épít, tanácsokat ad, nem jelenti azt, hogy a politikai cselekvésről bármit is tudna. Valójában politikusnak lenni éppen olyan szakmai kihívás, mint bármilyen más mesterséget gyakorolni – ezt is tanulni kell, de legalábbis megtapasztalni profik társaságában a döntéshozatali mechanizmusokat (hogy most csak erről az egyről beszéljünk). Az értelmiségi tehát nem politikus. Még azt sem állíthatjuk, hogy a politikához jobban értene egy szakmunkásnál. És ez nem valamiféle rejtegetnivaló, szégyenletes vonás, valójában a társadalmi rend és harmónia szeretete mondatja ki velünk az igazságot. Az értelmiséginek alapvetően a politikusokra kellene hagyni a közéletet, mert a világ csakis így működik. Mondjuk ezt a magunk tapasztalatai miatt, nem pedig ideológiai megfontolásból vagy túlzott önszeretettel.
Borítókép: Fekete-Győr András, a Momentum korábbi elnöke, akit nemrég a bíróság másodfokon felfüggesztett börtönbüntetésre ítélt (Fotó:Facebook)
Szentesi-Zöldi László
