Ahogyan mondta, hogy „vége van ennek is”. Mármint az olimpiának. Úgy gondolta…

Montrealból valamiért Németh Miklós gerelyhajítása maradt meg. Pontosan látom lelki szemeimmel, ahogy nekifut…

Moszkva már a politikáról szólt. Los Angeles is. Los Angeles a tehetetlen dühöm olimpiája. Akkor határoztam el másodszor, hogy disszidálok innen…

Szöul Darnyi Tamásé és Egerszegi Krisztináé. És azé a mondaté, hogy „Gyere Egérke, gyere kicsi lány!” – Vitray Tamás kiabálta ezt a mikrofonba, és már sírok, ahogy leírom…

Barcelona kicsit Freddy Mercury olimpiája nekem. És a mozgássérült íjászé, aki belelövi a lángoló nyílvesszőt a fáklyatartóba, és ettől fellobban az olimpiai láng. És persze, ha Szöul Darnyié és Egerszegié, akkor mit mondunk Barcelonáról? Darnyi kettő, Egerszegi három arany! És persze Ónodi Henrietta, már csak azért is, mert vele később jóba lehettem. És ahogy Farkas Péter beleharap az aranyérmébe. Ezért haragudtam rá később annyira…

Atlanta Kőbán Ritáé és Kovács Koko Istváné. Sydney mindenekelőtt a vízilabdacsapaté – ugye nincs harag? No és persze mindjárt utána Kolonics György, Kovács Ági és Csollány Szilveszter.

Athén – hát persze, hogy Janics Natasa! Aztán Kovács Katalin és Janics Natasa! Mindjárt utána a kajak négyes, és Nagy Tímea és ismét a pólósok. És Annus Adrián, Fazekas Róbert, és a szégyen…

Peking… A lenyűgöző megnyitó mindenekelőtt. Egy világhatalommá váló keleti birodalom magabiztos önfelmutatása – és azok a dobosok. Aztán a rosszkedv. A meg nem érkező arany – s végül és végre Vajda Attila, no és persze, szinte már kötelezően: a magyar férfi vízilabda-válogatott.

És most vége van a londoninak.

Mióta élek ezen a földön, lezajlott tizenhárom olimpia. Még egyszer ennyit már nem fogok látni, sajnos, semmiképpen… De Londont jó volt látni, jó volt megélni. Ez a nyolc arany most nagyon kellett minekünk, ez visszaadta önbecsülésünket. És mind a többiek érmei, az ezüstök, bronzok, a pontszerzők, és a mögöttük megbújó emberfeletti teljesítmények.

Meggyőződésem, hogy a világ összes országában tegnap az örömről szóltak az újságok. Akik nyertek és jól szerepeltek, ennek örültek, ezt értékelték – no és persze a záróünnepség képsorait. Akik nem nyertek semmit sem, tegnap talán még azok sem az ünneprontással törődtek – bár kétségtelen tény, hogy Izrael és Ausztria illetékes minisztere már két nappal a játékok vége előtt kifakadt az értékelhetetlen szereplésük miatt – de ez legyen az ő bajuk. De abban egészen biztos vagyok, hogy az éremtáblázat első tíz helyén szereplő nemzet sajtója tele volt örömmel, bizakodással, méltatással, önbizalommal és büszkeséggel.

Kivéve a kilencedik helyezett Magyarországot, és az itt megjelenő Népszabadságot. Az itt megjelenő Népszabadság tegnap ezzel a címmel köszöntötte a hazatérő sportolóinkat: „Veszélyben a leendő érmeink”! Igen. Mivel nem tudnak belekötni a londoni szereplésünkbe, de muszáj valamivel és valahogyan elrontaniuk az örömet és a büszkeséget, hát nem egészen öt órával az olimpiai láng kihunyása után azzal állnak elő, hogy majd Rióban nem lesz ennyi érmünk! Meg nagyon nehéz lesz ám! Istenem… És mérhetetlenül fel vannak háborodva, ha idegenszívűnek nevezzük őket. Végül is igazuk van: nem idegen szívűek.

Egyszerűen csak szívtelenek. És ezt a tényt a Népszabadság másik írása sem cáfolja, holott szándéka szerint éppen azt akarja bizonygatni, hogy ők ott, azon az oldalon mennyire toleránsak, és milyen jószívűek. Révész Sándor pengeti ezeket a húrokat, arról értekezvén, hogy „a drukkolás filozófiai probléma”. Hát persze… Erre mondta Móricka, mikor megkérdezte tőle a tanárnő, hogy mikor volt a mohácsi vész: – Tudja, tanárnő, irigylem a problémáit… Révész kolléga ezután belegörnyeszti sunyi tyúkmellét a létezésbe, és imigyen folytatja: „Aki drukkol, valamilyen játszmában a részvevők egyikének sikerét kívánja a másik, illetve a többiek sikerével szemben. Mégpedig anélkül, hogy megvizsgálná, kinek a győzelme az üdvösebb az ő személyes érzelmeitől, hovatartozásától függetlenül.” Innen indul Révész kolléga, s innen jut el a végkifejletig, miszerint „Drukkolj az ellenfélnek!” Ez beteg írásának a címe is. S mióta elolvastam, azon töprengek, létezik-e, létezhet-e még egy hely a földgolyón, ahol most, 24 órával az olimpia után ezzel foglalkoznak a lapok.

Legyenek benne biztosak: nem, ilyen hely nincsen több. És legalább megint kiviláglik, hogy itt nincs átjárás. Ez két ország, két világ, két létezés, két múlt, két jelen, két jövő, két minden. Szerencsére holnap barátságos mérkőzést játszunk Izraellel. Révész kolléga jól teszi, ha már most elkezd töprengeni, vajon melyik csapat „győzelme az üdvösebb az ő személyes érzelmeitől, hovatartozásától függetlenül”.

Na, most van ám föladva a lecke!