Sőt, lehet, hogy egy sem lesz. Mert az ország állapota, teljesítőképessége – s leginkább anyagi helyzete miatt ma már alig-alig lehetséges, hogy magyar álljon a dobogó legfelső fokára. De a másik kettőre is csak óriási szerencsével.

Mikor ezt írom, kajak egyesben megszereztük a hetedik aranyunkat, és mellé még két ezüstöt. És ott van Risztov Éva fantasztikus győzelme… S ki tudhatja most még, vajon Janicsnak sikerül-e kétszázon a csoda, de hát miért ne sikerülne?

Vagyis Londonban lesz nyolc vagy kilenc aranyunk – és azt sem tudjuk még, hogyan végeznek a férfi kézilabdások. De akárhogy végeznek, eddig is csodát tettek. Most szégyellhetnék magukat mindazok, akik Nagy László „hazahozatalában” a politikát látták, és a világ legjobb átlövőjének hazatérését az Orbán-kormány hibájaként és bűneként állították be. Szégyellhetnék magukat, ha ismernék a szégyen fogalmát. És persze szégyellhetné magát a többi, mind. Az a fehérjehalmaz, aki önmagát istennek szólíttatja saját penetráns rádióműsorában, és fel akarná pofozni azt az egykori világbajnok vívónőt, aki elsírta magát, amikor Szilágyi Áron megnyerte első aranyunkat. Az a másik fehérjehalmaz, aki Gyurta Dániel aranyérme kapcsán kifejtette önnön szánalmas és teljesen felesleges életének frusztrációit – utóbb ezt a borzalmat remek viccnek állították be a hozzá hasonlók… Eh, minek sorolni? Ilyenekkel kell együtt élnünk, s ez valószínűleg egyedülálló teljesítmény. Ez is az.

Miképpen egyedülálló teljesítmény, amit a magyar sportolók nyújtanak. Azok a magyar sportolók, akik nyugati és tengerentúli társaikhoz képest valóban elképesztő és megalázó körülmények között kénytelenek felkészülni. Pénztelenség, eszköztelenség, orvosi háttér hiánya, málló vakolatú, ócska, büdös öltözők – azok mélyéről jönnek ezek a sportemberek. Hogy csodát tegyenek, s legfőképpen azért, hogy példát mutassanak, reményt adjanak ennek az országnak.

És fantasztikus látni azt is, hogy Londonban magyarok ezrei szurkolnak a mi fiainknak és lányainknak. Az evezős pálya olyan, mintha a Maty-éren lennénk, és a kézilabdások, vízilabdások is otthon érezhetik magukat. S legalább ilyen jó érzés látni, hogy például az angolok mit művelnek, amikor saját versenyzőjük indul bárhol, bármilyen sportágban. Jó érzés, és felettébb megnyugtató látni, hogy a globalizáció látszólagos apoteózisa, a nemzetietlenítés beteg ideológiája, a világ varázstalanításának rettenetes ideje közepette a világ és benne a világ nemzetei megmutatják, hogy fontosabb számukra a nemzeti érzés és a nemzeti hovatartozás, mint a kóla, a hamburger, a szabad piac meg a hitelminősítők gazfickóinak aktuális hazugsága.

Ameddig lesz olimpia, és ameddig ott nemzetek indulnak és versengenek, addig nincs veszve semmi sem.

Ezért fáradoznak olyan sokan azért, hogy ez ne így legyen.

Ezért akarják olyan sokan összekenni önmagukkal az olimpiát, és a versenyek hőseit.

S mindez akkor is igaz, ha ma már az olimpiai játékokba is bejutott és sajnos gyakorta főszereplővé vált a világ mocska – lásd: dopping. Mégis és mindezek ellenére, az olimpia két hete valóban gyógyír a lelkekre.

Akik pedig mindezt nem tudják elviselni, akiket ez idegesít, felháborít, akik elborzadnak a himnuszok és a könnyes szemek láttán, akik pofoznának el-elcsukló hangokat hallva, nos, azok nem számítanak. Legfeljebb annyiban, hogy meg kell őket jegyezni.

Csak a miheztartás végett.

Mégis csak jó tudni, ki kivel van.