Pár napja volt hét esztendeje, hogy Csete György, Kossuth díjas építészmérnök, a nemzet művésze, 79 éves korában elhunyt. Nem gondoltam, hogy éppen azon a napon, amikor rá emlékezve elővettem egy vele készített interjút, nos, pontosan azon a napon újból migránslázongások kezdődnek Franciaországban. Hogy meddig tartanak, azt még nem tudjuk, mindenesetre a napi hírek változatlanul tele vannak a Földközi-tenger déli partjain torlódó, sok ezer menekültről szóló tájékoztatókkal, s továbbra sincsenek tele azzal, hogy a magasságos unió ugyan mit óhajt kezdeni ezzel a döbbenetes jelenséggel. Csak és csakis ostoba elképzelések látnak ugyanis napvilágot, a kényszer-betelepítésekről szóló agyalágyult elképzelésektől, a gettó-Európa gondolatáig. Ez utóbbi – gyengébbek kedvéért írom le – ugyebár azt jelenti, hogy országokon belül amolyan gettókat kellene kijelölnünk, hogy a homályos szándékkal érkezők ellátását megfelelően biztosítsuk. A saját pénzünkből persze. Mindeközben „egy, csak egy legény van talpon a vidéken”, ez pedig Magyarország. Mi ugyanis legalább egy kerítéssel próbáljuk védeni a hazát – vessenek meg, de akkor is ezt gondolom – nem a migránsoktól, hanem a védhetetlenül aljas és álságos, minden európai életét felforgatni szándékozó uniótól.

Persze korábban hallottunk már olyan elképzeléseket is, miszerint lakótelepeket kell építeni a migránsoknak, ám tudjuk, hogy eme zseniális elképzelés sem vált be ott, ahol kísérletezni kezdtek vele. Már csak azért sem, mert ezek a „lakótelepek”, azaz gettók, melegágyaivá váltak a migránsbűnözésnek, amelyről számtalanszor olvastunk már az elmúlt években. Cseppet sem mellesleg emlékeztetnék arra, hogy minden tisztességes építész – függetlenül attól, hogy jártas-e a politikatudományban vagy sem –, már az ötvenes évek idején elkezdődött magyarországi lakótelep-építés kapcsán elmondta, hogy bizony hiba volt a létező szocializmus idején, az ötvenes–hatvanas években Magyarországon is ilyen lakótelepekbe kényszeríteni az embereket. Ez ugyebár akkor történt, amikor az ipart erőltetők a falun munkához nem jutó, ezért „városivá” váló embereket így tudták letelepíteni. Az én szülővárosomban, Debrecenben például gyönyörű, nagykertes negyedeket taroltak le a kockaházak kedvéért, holott, ha valahol, a Nagyalföldön lett volna hely a terjeszkedésre. Ám beleszólási lehetőség, a tiltakozásról nem is beszélve, elképzelhetetlen volt akkortájt. Ronda is lett a környék, a kockaházakat a legnagyobb jóindulattal sem lehet szépnek nevezni. 

Minderről – milyen furcsa az ember memóriája – Csete György építész jutott eszembe. Életében többször is alkalmam volt vele beszélgetni. Máig nagyon érdekel az építészet, s mit mondjak, Csete György nem rajongott az unalmas falanszterekért. Iskolateremtő építésznek tartja őt a szakma, olyan embernek, aki megmutatta, mit jelent magyar építésznek lenni itthon és a világban. Többször hangot adott annak is, hogy jobban kellene vigyázni arra, mit engedünk felépíteni és mit nem. Legyen szó akár lakótelepekről, magánházakról vagy középületekről. Abban is egyetértettünk, hogy mivel Magyarországon van elég hely, nem szükséges felfelé törekednünk. Csak a szellemiekben. A házakat illetően semmiképpen. Mondta ezt akkor, amikor már elindult az idétlen verseny a világban, ki tud egyre magasabb épületeket felhúzni. Lettek is csodák, nézzenek meg egy Közel-Keleten lévő nagyvárosról vagy egy mini városállamról, például Dubairól néhány fényképet, látni fogják, mire gondolok. Meg a hivalkodó gazdagságról is képet kapnak majd. S mert ezekről a „nagyratörő” tervekről Csete Györgynek megvolt a maga nem éppen pozitív véleménye, hát nyilvánvaló – végtére is Magyarországon élünk –, hogy az építészkollégák közül is sokan bántották őt. Vagy inkább támadták. Az új gondolatok, az úttörő, szokatlan gondolatok persze mindig támadások kereszttüzébe kerülnek, nem kell ehhez építésznek lenni. Csakhogy az építész az általa létrehozott épület nélkül nem építész, ahhoz meg, hogy álmai megvalósuljanak, megrendelés kell.

Egy dologban biztos vagyok. Ha Csete Györgyre bízták volna egy lakótelep megtervezését, nem egy sivár kockaházözönt rajzolt volna, ahogy ő nevezte „silány szörnyetegeket”, hanem bemutatta volna, milyen a magyar néplélekhez illő lakókörnyezet. Abban már nem vagyok biztos, mert az más téma, hogy migránsoknak épülő telepeket hajlandó lett volna tervezni. Egyébként egyedi alkotásaiban be is mutatta, szerinte milyen az emlegetett magyar néplélekhez illő lakókörnyezet. Kevesen tudják, de a paksi Atomerőmű-lakótelepen kísérletet is tett arra, hogy megtörje a paneles építkezés egyhangúságát és nyomasztó szürkeségét. Nemcsak a házak külső képében, hanem a lakások élhetőbbé tételében is. A házak külső díszítéséhez a magyar népművészet motívumait használta fel. Az úgynevezett organikus építészetről, mellyel Csete munkásságát illetik, ő azt mondta, azért érdekli a természetelvű építészet, mert olyan hajlékot biztosít az embernek, amely nem szennyezi a környezetet akkor sem, amikor építik, és akkor sem, amikor már elpusztul. Művészete rokon vonásokat mutat a népi építészettel, melyet nagyon tisztelt, s amely munkásságára nagy hatással volt.

Csete Györggyel azért is jó volt beszélgetni, mert nagyon művelt volt. Érdekelték a mindennapok is, és fantasztikus ötletei voltak – nem csak az építészetet illetően. Amiket tőle hallott az ember, azokon a gondolatokon érdemes volt eltöprengeni. Amit most idézek tőle, azt a ránk erőltetett paneles építészetről mondta egy interjúban, és mindig, amikor kezembe kerül és újra elolvasom, rá kell jönnöm, ő vátesz is volt, mint minden nagy művész. „A paneles építészet indításának szálai vezetnek a KGB-ig! Ők találták ki azt, ha az embereket begyúrják valami derékszögű, rácsszerű rendszerbe, akkor azok az emberek olyanokká lesznek, mint maga a rács. Vagyis azonosulnak vele. Az egyik sarokba beállítják a televíziót, köréje ülnek, nézheti az egész család, és onnan majd sugározzák nekik, hogy mit kell tenniük. És ezt szó szerint lehet venni: meg is teszik, amire sarkallják őket! Mindent megtesznek, amit a »nagy testvér« kíván tőlük. Megteszik a régi nagy testvérnek meg az újabb láthatatlan kéznek is.”

Ezek a mondatok félelmetes jóslatot tartalmaznak, mert azokra is vonatkoznak, akik most még sátorban várják Európába érkezésüket. S ha majd itt lesznek, a befogadók által épített falanszterszerű lakótelepeken, gettókban működésbe lép a „nagy testvér”. Az egyelőre még rejtőző láthatatlan kéz.

Csete György már nincs köztünk. Egy interjúban elmondta a riporternek, hogy szülővárosában szeretne nyugodni. Szentes ez a város. A Tisza homokjában, a nagyszülők, szülők mellett. A kérdező felvetette, hogy mostanában inkább hamvasztják a halottakat, pedig a mindenkori régészek és az utókor számára bizony fontos a régmúlt üzenete, amely a sírokból kerül elő. Tehát a csontok és a tárgyi emlékek is. Gyuri – így szólította mindenki –, azt felelte „Én a földbe csontostul megyek, már a helyem is megvan. Abban a sírhalomban, amelyben nyugodni fogok, már nem is tudom, hányadik réteg leszek az őseim fölött.” Szép gondolat ez is.

Kondor Katalin

A szerző újságíró

]]>www.magyarhirlap.hu]]>