Már csak azért is, mert a jogosan növekvő ellengerjedelmeket tapasztalva, Adyval aggódva szólok: „A nyár heves s a kasza egyenes.”

Ezúttal a Kossuth Rádióban május 12-én, 14 óra 12 perckor elhangzott mondatról vagyok kénytelen lesújtóan nyilatkozni. Így hangzott: „Amerikában már régen kisállatkultusz (vagy kultúra?) volt, amikor nálunk még oldalba rúgták a kutyákat.”

Csak úgy általában, nemzeti, faji magyar adottságként? A műsor szerkesztője Perjés Klára. Aki a diszkriminatív mondatot elsóhajtotta: Farkas Erika, a közszolgálati rádió alkalmazottja. Az alkalom: beszélgetés egy Amerikából Magyarországra hazatelepülni készülő állatorvossal.

A rokonszenves doktor úr előadásából kitűnt, hogy jól él kint, mégis hazakészül, mivel kinn született gyermekei is errefelé húznak, s ő is. Mert a jólét értelmes, érzelemgazdag embereknek nem minden, ahogyan kivettem szavaiból. Elmondta: indirekt módon válaszolva a riporternőnek, Amerikában évekre lecsukják az állatkínzókat. A riporternő fokozandó simfelésünket, azt a dehonesztáló vallomást is kikényszerítette belőle, hogy ha hazatelepül, nyilván az állatorvosok gyűlölködve fogadják, mert üzleti vetélytársat látnak benne. Nocsak. Még egy rádiós dolgozónak is illene tudnia: hungarikumaink közé tartozik a rövid szőrű és drótszőrű magyar vizsla, a magyar agár, az erdélyi kopó, komondor, mudi, puli és változatai, a pumi és a kuvasz. Vagy úgy gondolja a Kossuth rádió riporternője, hogy ezeket az emberekhez ragaszkodó, gazdáikat és értékeiket védelmező ebeket oldalba rúgásokkal nemesítették?

Jó tudni, amikor oly áhítattal csüngenek a mai amerikaiakon és kultúrájukon, eme amerikaiak ősei csupa kisállatkultusztól vezérelve irtották az őslakos indiánokat és az őshonos bölényeket. Azon időkben a kisállatkultúra-hiányban szenvedő magyar „két pogány közt” küzdött fönnmaradásért. A magyart nevezték kutyának, gyaurnak, s nem megfordítva.

Kevés olyan nép van a világon, akinek olyan kisállatkultusza volt, van és lesz, mint a miénk. Ex kutya- és macskatartó lévén erről többet tudok, mint a Kossuth rádió megannyi munkatársa.

Persze célszerű olvasni is a kutyákról. Javaslom Márait, Karinthyt, Déryt vagy Fekete Istvánt, netán Bíró Andrásnak a Kairosznál mostanában napvilágot látott kutyakönyveit, s az ugyancsak ott kiadott „Egy boldog életű törpetacskó emlékiratait”.

Ne mondják most nekem azt, hogy piti dolog lovagolni egy bugyuta mondaton. Mert itt már régen nem egy vagy két mondatról van szó. Bűzhödten penetránssá vált népbetegség ez. Elképzelhetetlen, hogy egy román, egy szerb, egy zsidó zsigerből, reflexszerűen gyűlölje, simfelje a saját fajtáját, csak rosszat, kárhoztatót lásson benne. A mai magyar ember már észre sem veszi, amikor saját lelki egészségét rongálja ön-lebecsülésével, gonosz kibicek rothadó leheletét fújja környezete elfonnyasztására, a reménytelenség, a kilátástalanság sugalmazásával. Ennek az általánossá vált lélekbomlásnak akaratlan reflexe az a mondat.

Kérdem én, mekkorát kell ordítani, és nem a kutyába rúgni, hanem önmagunkba, az emberbe, hogy térjünk észre végre, de mindannyian. Mert nem minden magyar nyeli ám le, amit képébe vágnak! Héj, nagyuracsok és kis törpentyűk, addig térjetek észre, amíg nem késő!

Szalay Károly - demokrata.hu