Korunkban sok szó esik kultúráról, művészetről. Túl sok is, a szavak gyakran elvesztik jelentésüket, sőt jelentőségüket, és a gondolat fecsegésbe fúl. Üzleti szempontokról, népszerűségi mutatókról hallunk, kultúrafogyasztókról, akik a kultúripar szabványtermékeit fogyasztják. Eluralkodott a kalmárszellem és az igénytelen minimalizmus, lassan alig értjük, mit is jelent egyáltalában a kultúra.

Tipikus példája ennek a zentai születésű Urbán András rendezésében bemutatott, Tria­noni csata című „színdarab”, amelynek nyitánya, hogy egy liberális budapesti színész egy parlamenti választás után nem kap munkát, ezért délvidéki színészeket fogad örökbe, és hogy bizonyítsa időközben előbukkant magyar identitását, heteroszexuális átalakulását és gyermekvállalási szándékát, egy bírálóbizottság előtt közösül a feleségével.

A „darab” tele van primitív napi politikai utalásokkal, amelyek a Színház- és Filmművészeti Egyetemet sok évtizedig megszállva tartó liberális politikai színház egyeduralmát végre megtörő változásokat ostorozzák, végkicsengése pedig az, hogy Magyarország szörnyű hely.

A beteg álművészet lehangoló példáit hosszan lehetne sorolni. Nem tesszük, elég ez az egy is annak bemutatására, hogy miféle elfajzott infernália öntötte el az eredendően a valódi, igaz kultúrának szentelt tereket a színháztól a filmig, az irodalomtól a képzőművészetig. A XIX. század második felétől egymásra torlódott, modern, tehát kártékony politikai ideológiák szülte pillanatnyi izmusok minden igazodási pontot leromboló relativizmusa Isten és ember ellen való bűn, diktatúrája megfojtja az életet. Eltüntet minden tájékozódásra alkalmas viszonyítási pontot, értelmezési lehetőséget, zsinórmértéket, mert mindent kigúnyol, kiforgat, szétrág, szétmarcangol, és halott törmeléket hagy maga után.

A művészet megszállása, úgynevezett demokratizálása, a formák, a hagyományok, a valós mesterségbeli tudás szidalmazása a „kulturális forradalom” jegyében, illetve a politikai ihletettségű határtalan jogkiterjesztés őrülete végül a jog és a szabadság megfojtásához vezet, és a művészetnek hazudott materia­lista baloldali agitprop a legteljesebb emberi, hitbéli, közösségi, sőt ma már egyéni öntagadásra és önfelszámolásra dresszírozza a megzavart, megriasztott közönséget. A kénszagú luciferi alvilág immár benyomult a felvilágba, és egymásnak uszított nőt és férfit, felnőttet és gyereket, időset és fiatalt. Harsány, cinikus, provokáló álművészetekbe csomagolva keltenek mesterséges konfliktusokat, és ömlesztik a szórakoztatásnak nevezett, tartalom és forma nélküli híg, semmilyen ürességeket.

„A botrány hőse nem vétkes, hanem szennyes. Ezért hiányzik belőle mindennemű nagyság. […] Lehet állandóan botrányban élni, obszcén hatalmaktól beszennyezve, de ebben az esetben az idill megvalósulásának lehetősége megszűnt, és a létrontó erők felszabadulása következtében a fundamentális emberi életrendről való tudat eltűnt” – állapítja meg helyesen Hamvas Béla a Patmoszban.

Ebből születik meg a kultúra, a kultusznak a táj, a genius loci formálta sajátos formai megnyilvánulása, a kultusz ember általi művelése, megélése, ápolása, továbbadása, a lelkek együtt rezgése – Isten és ember együttműködése. A kultúra adja életformánkat, ez tart meg minket azoknak, akik voltunk, vagyunk és lehetünk. Mindaz, ami ezen kívül, netán ezzel szemben létezik: nem kultúra.

Ebből következően a művészet szükségképpen szakrális ihletettségű valóságeszencia, a teljesség fejé tájékozódik, a kultusz mélységeibe és magasságaiba tekint. Imitatio dei, azaz Isten művének elhívott, a világot önmagukon átszűrni képes alkotók általi leképezése. A művészet lélek és szellem hídja kezdet és vég, ősök és utódok között. Kilépés a folyamatos időáramlásból, nem hétköznapi, hanem egyedi és megismételhetetlen. A művészet a haza és népe lelkéből, önazonosságából fejlődik ki, formai értelemben tudatos önkifejezés, jelképek, formák rendezett összefüggésrendszere. Nem önmagáért való, hanem oka, küldetése van.

A művészi megnyilvánulás ünnep, katarzist vált ki, magában hordozza a felemelő ráismerést akkor is, ha épp a rútságot, a csúfságot, a gonoszságot, a tragikumot, az elborzasztót, a sokkolót, a diszharmonikusat mutatja meg tartalmi vagy akár formai értelemben – feltéve, hogy ezt nem szervetlen öncélúsággal teszi, hanem a harmónia, a megnyugvás hiányára való figyelemfelhívás szándékával. Másként fogalmazva a torzság építő szándékú megmutatása magában hordozza a szépséget, amennyiben felismerésre és cselekvésre sarkall. Ám ha a torzság az alkotó benső torzságából fakad, ha önnön rendezetlenségét okádja a közönségre, vagyis a közösségre, akkor bizony az nem művészet, hanem művészetpótlék, rosszabb esetben ördögi, a Nagy Szétdobáló által sugalmazott tudatos destrukció. A kultuszaitól, így kultúráitól megfosztott Európa vak tévelygése megrendítő erejű bizonyítéka mindennek.

Szembeszállni az álkultúrával, az álművészettel, a „kulturális sokszínűség” pusztító hazugságával keresztény és magyar kötelességünk. „Legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is!” Ennek kell érvényesülnie személyes mindennapi döntéseinkben éppúgy, mint a megtartó értékelvűséget alaptörvényünkben is kinyilvánító magyar állam cselekedeteiben. Jó és rossz, igaz és hamis, erény és bűn, élet és halál kibékíthetetlen ellentétei egymásnak. Utasítsuk el az úgynevezett értékpluralizmus hazugságát, a választás jogunk és kötelességünk. Ez, és csakis ez adja meg az értelmes emberi élet szabadságát.

Ágoston Balázs