- 0
Noha 1998 és 2011 között szerepelt a holland válogatottban, 70 mérkőzésen 35 gólt szerezve, csupán három nagy tornára jutott el: a 2006-os világbajnokság mellett a 2004-es és a 2008-as Európa-bajnokságra. A 2000-es kontinensviadalt sérülése miatt kihagyta – annak az Eb-nek Rutgerus Johannes Martinus (Ruud) van Nistelrooij (képünkön, nemzetközileg Nistelrooy) volt a nagy hiányzója. A középcsatár igazán peches napokat élt át 2000 tavaszán, hiába szerződtette – akkori angol és holland átigazolási csúcsot jelentő 19 millió fontért – ugyanis a Manchester United április közepén, egy héten belül le is mondott róla. Előbb az orvosi vizsgálaton kiderült, hogy nem teljesen egészséges, ezért a MU ideiglenesen elállt a szerződtetéséről, majd a PSV Eindhoven edzésén kereszt-, valamint középszalag-szakadást szenvedett egy rossz talajfogást követően, minek következtében egy évre kidőlt a sorból. Szerencséjére teljesen felépült 2001 áprilisára, és a United is igényt tartott még rá, igaz, nem hét évre szerződtette, mint eredetileg akarta, hanem csak ötre. A kétszeres holland gólkirály ezzel együtt szép karriert futott be a „vörös ördögöknél″, összesen 150 gól fűződött a nevéhez. Közben az oranjéban is iparkodott egy keveset, legjobb válogatott éveiben hét (2001), illetve hat (2004) találatig jutott el. A 2004-es Európa-bajnokságon különösen jól ment neki, négy góllal második lett a góllövőlistán. Ja, akit Van Golnak hívnak hazájában...
Sorozatunk tizenegyedik részében a tizenegyedik Európa-bajnokság, a 2000-es belga-holland közös rendezésű viadal történéseit elevenítjük fel zanzásítva.
A semleges (van ilyen?) szurkoló számára minden igényt kielégítő Európa-bajnoksággal búcsúzott a XX. század, pestiesen szólva: volt minden a 2000-es tornán, mint a búcsúban. Felejthetetlen meccsek sorjáztak a belga-holland közös rendezésű Eb-n, s ami a legfontosabb: esett gól bőven, szám szerint 85, ami a legtöbb az esemény 1960 óta íródó történetében. (Csúcs a 8 tizenegyesgól és a 9 kiállítás is.) Ha a 2.74-os gólátlagot nézzük, az sem rossz, sőt – a legjobb az 1980-tól érvényben lévő csoportkörös érában.
Először fordult elő, hogy két házigazda (Belgium, Hollandia) adott otthont a seregszemlének, az azonban már harmadszor esett meg, hogy a címvédő nem jutott tovább a csoportjából. 1984-ben a (nyugat)német, 1996-ban a dán, 2000-ben pedig ismét a német válogatottal esett meg ez a csúfság; az „ezredfordulós" Nationalelf negatív csúcsa (1 szerzett pont) 2008-ig élt, amikor a görögök pont nélkül hullottak ki címvédőként.
A német közvéleményt kicsit sem lepte meg az együttes gyatra szereplése, egy rajt előtti felmérés szerint a megkérdezettek 72 százaléka voksolt arra, hogy a válogatott nem nyeri meg az Eb-t, márpedig a Nationalelf legtöbbször a győzelemért száll harcba a nagy tornákon. Ezúttal nem ez történt, s ebben a kapitány, Erich Ribbeck volt a ludas. Ribbecket már a torna előtt pokolra kívánták a szurkolók, de legalábbis leváltották volna. Ami késett, nem múlott: a tréner, aki mindössze 24 meccsen dirigálta a Nationalelfet, és minden idők legharmatosabb mérlegét (10 győzelem, 6 döntetlen, 8 vereség) tudta felmutatni német szakvezetőként, az Eb után távozott a kapitányi székből. Vele együtt távozott a válogatottból a három dinoszaurusz, Lothar Matthäus, Thomas Hässler és Ulf Kirsten is – egy korszak végleg lezárult a német labdarúgásban.
Nemcsak a címvédő németek mondtak azonban csődöt Németalföldön, hanem további két 1996-os dobogós is: az ezüstérmes csehek és az elődöntőben kieső angolok ugyancsak korán, a csoportkört követően búcsúztak. Anglia éppen Németországgal szerepelt egy kvartettben, és bár a nagy riválist Alan Shearer góljával megverte, egyaránt alulmaradt a portugálokkal és a románokkal szemben (noha mindkettő ellen vezetett).
DÖNTŐT ÉRT ZIDANE „ARANYLÖVÉSE"
A négy évvel korábbi kontinensviadalon érmet szerzők becsületét az – angolokhoz hasonlóan – akkor bronzérmes francia válogatott mentette meg. De hogyan! A Zinedine Zidane köré épülő Les Bleus egészen a döntőig menetelt, és ott drámai csatában legyőzte az olaszokat. Franciaország ezzel a németek után eredt – no nem az Eb-ről való gyors távozásra gondolunk itt, hanem arra, hogy a gall lett a második válogatott, amely egynél több Európa-bajnoki címmel büszkélkedhet.
A franciák tulajdonképpen csak igazolták a papírformát, hiszen világbajnoki címvédőként, az egyik nagy esélyesként és az egyik legjobb csapattal érkeztek a helyszínre. Keretüket szinte ugyanazok alkották, akik az 1998-as vb-n, csak a kapitány személye változott: Aimé Jacquet helyett Roger Lemerre dirigált már. Az első két mérkőzést könnyedén is hozták, s a hollandok elleni csoportrangadót már továbbjutóként várták az oranjéval egyetemben, így az is belefért, hogy veszítsenek. Mint később kiderült: a tornán utoljára.
Ezt követően sorban jöttek a 2–1-es sikerek. Előbb a negyeddöntőben Spanyolország ellen, rendes játékidőben (Raúl tizenegyest hibázott!), aztán az elődöntőben a másik ibériai alakulat, Portugália (lásd még aranygeneráció) ellen, egy sokáig emlékezetes ráadáspartiban. Történt, hogy Nuno Gomes az első félidőben vezetést szerzett a portugáloknak, amit Thierry Henry a szünet után kevéssel egalizált.
Mivel kilencven perc alatt nem született döntés, jöhetett a hosszabbítás, annak is a hajrája. Még mindig 1–1 volt az állás, amikor Abel Xavier a saját 16-osán belül kezezett, legalábbis az éles szemű asszisztens így látta – a büntetőt nem kis polémia után Zidane értékesítette „aranylövéssel". Három perc hiányzott a tizenegyesrúgásokhoz.
David Trezeguet (balra) szerezte az aranygólt a döntőben (Fotó: Action Images) |
TIZENEGYESEK, TOLDO, TREZEGUET
A másik ágon holland–olasz elődöntőt rendeztek, miután a squadra azzurra simán legyőzte (2–0) Romániát, az oranje pedig megsemmisítette (6–1) Jugoszláviát. Habár két százszázalékos társulat mérte össze tudását Amszterdamban, mégis alig akadt, aki az itáliaiakra fogadott volna, a Patrick Kluivert, Edgar Davids, Marc Overmars, Clarence Seedorf, Phillip Cocu, a De Boer fivérek és a két veterán, Dennis Bergkamp, valamint az 1988-as Európa-bajnok csapat utolsó mohikánja, Aron Winter nevével fémjelzett narancsos alakulat ugyanis bombaformát mutatott addig, csatárai alig hibáztak.
Mégis megtörtént a „csoda": az addig tökéletesen működő gépezet bekrepált, vagy ha az ellenkező oldalról akarjuk megközelíteni, Francesco Toldo varázsolt. Az olasz kapus mindent megfogott, amit lehetett, a rendes játékidőben egy, a szétlövésben két tizenegyest is hárított, s ha már ő sem tudott segíteni, akkor ott volt Fortuna, mint a 62. percben, amikor Kluivert büntetőjét „védte", kapufára segítve. „Az volt az érzésem, ha reggelig tart a meccs, akkor sem rúgnak gólt nekünk" – kommentált a 34. perctől emberhátrányban futballozó olaszok kapusa.
A 2000-es torna a nagy fordítások, feltámadások Eb-je (is) volt. Hat győzelem született hátrányból, s két olyan találkozó is akadt, amelyen nem volt elég a kétgólos előny sem. Anglia hiába vezetett 18 perc elteltével már 2–0-ra Portugália ellen, a luzitánok fordítottak, és begyűjtötték a három pontot. Ugyancsak a csoportkörben, de nem az A jelű, hanem a C jelű kvartettben Szlovéniának háromgólos előny is kevés volt a győzelemhez a jugók ellen, akik a sírból hozták vissza a találkozót (3–3). A plávik ugyanakkor hiába vezettek még a 93. percben is a spanyolok ellen, kétszer kapituláltak a hátralévő három minutumban, és végül 4–3-as vereséget szenvedtek. Jugoszlávia valamiért szerette az ilyen derbiket, további két hasonló forgatókönyv szerint íródó Eb-mérkőzést vívott ugyanis a futballtörténelemben. 1960-ban 2:4-ről 5:4-re nyert Franciaország ellen, 1976-ban viszont kétgólos vezetésről kapott ki 4–2-re az NSZK-tól.
Ez volt az egyetlen tizenegyespárbajt hozó találkozó és a három gól nélküli döntetlenből az egyik a tornán. Következésképp: a finálé kevesebb mint 120 percig tartott. Egészen pontosan alig 103 minutumig – a szupercsere, David Trezeguet ekkor vágta léc alá az aranygólt. „Természetesen", csakúgy, mint a megelőző két fellépésükön, 2–1 lett a vége a franciáknak; Marco Delvecchio 55. percben elért találatára a másik csere, Sylvain Wiltord a ráadás pillanataiban, a 94. percben felelt, hosszabbításra mentve a mérkőzést. Ami sohasem történt meg korábban: az aktuális világbajnok az Európa-bajnoki trófeát is megszerezte!
Csoportkör |
A-csoport |
Németország–Románia 1–1 (Scholl 28., ill. Moldovan 5.) |
Portugália–Anglia 3–2 (Figo 22., Joao Pinto 37., Nuno Gomes 59., ill. Scholes 3., McManaman 18.) |
Portugália–Románia 1–0 (Costinha 94.) |
Anglia–Németország 1–0 (Shearer 53.) |
Románia–Anglia 3–2 (Chivu 22., Munteanu 48., Ganea 89. – 11-esből, ill. Shearer 41. – 11-esből, Owen 45.) |
Portugália–Németország 3–0 (Sergio Conceicao 35., 54., 71.) |
A végeredmény: 1. Portugália 9 pont, 2. Románia 4, 3. Anglia 3, 4. Németország 1 |
B-csoport |
Belgium–Svédország 2–1 (Goor 43., É. Mpenza 46., ill. Mjällby 53.) |
Olaszország–Törökország 2–1 (Conte 52., F. Inzaghi 70. – 11-esből, ill. Okan 62.) |
Olaszország–Belgium 2–0 (Totti 6., Fiore 66.) |
Svédország–Törökország 0–0 |
Törökország–Belgium 2–0 (Hakan Sükür 45., 70.) |
Olaszország–Svédország 2–1 (Di Biagio 39., Del Piero 88., ill. H. Larsson 77.) |
A végeredmény: 1. Olaszország 9 pont, 2. Törökország 4, 3. Belgium 3, 4. Svédország 1 |
C-csoport |
Norvégia–Spanyolország 1–0 (Iversen 65.) |
Jugoszlávia–Szlovénia 3–3 (Milosevics 67., 73., Drulovics 70., ill. Zahovic 23., 57., Pavlin 52.) |
Spanyolország–Szlovénia 2–1 (Raúl 4., Etxeberria 60., ill. Zahovic 59.) |
Jugoszlávia–Norvégia 1–0 (Milosevics 8.) |
Spanyolország–Jugoszlávia 4–3 (Alfonso 38., 96., Munitis 51., Mendieta 94. – 11-esből, ill. Milosevics 30., Govedarica 50., Komljenovics 75.) |
Szlovénia–Norvégia 0–0 |
A végeredmény: 1. Spanyolország 6 pont, 2. Jugoszlávia 4, 3. Norvégia 4, 4. Szlovénia 2 |
D-csoport |
Franciaország–Dánia 3–0 (Blanc 16., Henry 64., Wiltord 92.) |
Hollandia–Csehország 1–0 (F. de Boer 89. – 11-esből) |
Franciaország–Csehország 2–1 (Henry 7., Djorkaeff 60., ill. Poborsky 35. – 11-esből) |
Hollandia–Dánia 3–0 (Kluivert 57., R. de Boer 66., Zenden 77.) |
Csehország–Dánia 2–0 (Smicer 64., 67.) |
Hollandia–Franciaország 3–2 (Kluivert 14., F. de Boer 51., Zenden 59., ill. Dugarry 8., Trezeguet 31.) |
A végeredmény: 1. Hollandia 9 pont, 2. Franciaország 6, 3. Csehország 3, 4. Dánia 0 |
Negyeddöntő |
Portugália–Törökország 2–0 (Nuno Gomes 44., 56.) |
Olaszország–Románia 2–0 (Totti 33., F. Inzaghi 43.) |
Hollandia–Jugoszlávia 6–1 (Kluivert 24., 38., 54., Govedarica 51. – öngól, Overmars 78., 90., ill. Milosevics 91.) |
Franciaország–Spanyolország 2–1 (Zidane 32., Djorkaeff 44., ill. Mendieta 38. – 11-esből) |
Elődöntő |
Franciaország–Portugália 2–1 (0–1, 1–1, 1–1) – aranygóllal |
Brüsszel, 47 000 néző. V: Benkö (osztrák) |
G: Henry (51.), Zidane (117. – 11-esből), ill. Nuno Gomes (19.) |
Olaszország–Hollandia 0–0 – 11-esekkel 3–1 |
Amszterdam, 51 300 néző. V: Merk (német) |
Döntő |
Franciaország–Olaszország 2–1 (0–0, 1–1) – aranygóllal |
Rotterdam, 48 200 néző. V: Frisk (svéd) |
Franciaország: Barthez – Thuram, Desailly, Blanc, Lizarazu (Pires, 86.) – Vieira, Deschamps – Djorkaeff (Trezeguet, 76.), Zidane, Henry – Dugarry (Wiltord, 58.) |
Olaszország: Toldo – Pessotto, F. Cannavaro, Nesta, Iuliano, Maldini – Albertini, Fiore (Del Piero, 53.), Di Biagio (Ambrosini, 66.) – Totti, Delvecchio (Montella, 86.) |
G: Wiltord (94.), Trezeguet (103.), ill. Delvecchio (55.) |
Gólkirály: Kluivert (holland), Milosevics (jugoszláviai) 5-5 gól |
A torna csapata: Toldo (Olaszország) – Thuram (Franciaország), F. Cannavaro (Olaszország), Blanc (Franciaország), Maldini (Olaszország) – Vieira (Franciaország), Zidane (Franciaország), Davids (Hollandia), Figo (Portugália) – Totti (Olaszország), Kluivert (Hollandia) |
Hegyi Tamás - nso.hu