Ennek is egyetlen oka, hogy újabb kori zenetudományunkat idegen, jellemzően német tanárok öntötték formába, ők határozták meg alapjait, stb, lásd az ifjú Kodály panaszait kora zeneoktatásáról. Őnekik pedig alapvetően idegen fogalom volt a magyar kultúra, minden részletével. Az, hogy idegen, hogy német a szervező-tanító-kutató közeg, még nem is lenne baj, hisz német volt Gárdonyi és Tömörkény is. Csakhogy ők akartak magyarok lenni, ők tiszteletben tartották a társadalmat, amelyben felnőttek. Hanem az a réteg, amely a tizenkilencedik század második felében, illetve a kiegyezés után, megpróbálta meghatározni civilizációnk jellegét, alapvetően nem szerette Magyarországot, nekik munka és kiküldetés volt, amit műveltek a nyakunkon. Ők adták Pestbuda lakosságának nagyobb részét, ők élesen elhatárolódtak az idegen, érthetetlen nyelvű vidéktől. Az, hogy a két háború között lebontották Buda sajátos hangulatú, bájos belső életű negyedét, a Tabánt, nem értelmetlen rombolás volt. Akkor még volt nemzetpolitika. A Tabánban még leélhette életét úgy egy lakó, hogy soha, egy kukkot sem tanult meg magyarul. Abban az időben vezetőink elvégezték azt, amiért ma kínpadra vonnák őket a liberális sühögérek: magyarrá tették Budapestet.
Azért az nem oly egyszerű. Nyelvet cserélhet egy város, de azt jól beszélni még nemzedékek után sem képes. Miért nem? Mert akik taníthatnák, akik példát mutatnának, azok a pesti ember szemében nevetséges bugrisok. Nyelvük meg pláne. Éppen az utóbbi húsz év a kézzelfogható bizonyítéka állításaimnak: a pesti szavazó rendre szembe szavaz a vidékkel. Itt húsz év után is még tömegek szavaznak hazánk ellenségeire. Sokkal kevesebben, de még mindig tömegek.
Kérhetném én a bocsánatot mindazoktól, akik pesti létükre egyet értenek velem. Hisz nem mindenki idegen eredetű. Ha mégis, akkor sem rossz szándékkel él úgy, amit én kifogásolok. De hiszen szó sem esett szándékról, sem bocsánatkérésről. Hivatkozom az ing-effektusra: felveszi, vagy nem, ki-ki döntse el, utána reklamáljon, ha akar.
Én valahogy úgy tanultam, hogy a műdalnak ismerjük szerzőjét, a népdalnak viszont nem, az csak úgy lesz, az burjánzik a nép ajakán. Nyilván nem szó szerint így, de a „nép ajaka” biztosan elhangzott, és leíratott korszakokon keresztül, diákok ezreinek általa. Jó ideig eltartott, míg rájöttem, mekkora marhaság ez. A nép ajaka. Persze, meg a nép füle, a nép étvágya, a nép véleménye… és már meg is érkeztünk a rémmeséhez, amit demokrácia néven próbálnak ránk tukmálni! Ám innen vissza kell fordulnunk, mert nem ez a cél. A demokráciáról majd akkor, ha a gyomrom rendbe jött.
Na jó. Kíméletlen leszek. Képzeld el, hogy szombaton délután kimegyek a Csócsába. Az egy dűlő Lesencetomaj felett, arról nevezetes, hogy nővérem hajdanán birtokot vett benne. Átkelve a 84-es főúton, megállok egy percre a kocsma előtt, az istvándi elágazóban, mert fagylaltot ígértem a gyereknek. Ahogy leállítom a motort, kilépek az úttestre, éppen nem jön sem jármű, sem ember, csak úgy vagyunk, amikor megszólal egy üde hang. Valahol a fejem felett kislányok kórusa énekel, hogy aszongya: „a ruháján tetű mász, nem megyek én ahhoz!”. Mármint a kanász. -hoz. –nak. A döbbenettől legyökerezem, mert ahonnan a hang jön, negyven méterre van a legközelebbi bármiféle hangszórótól. Szerencsére éppen kilép az ajtón sánta Sulyom Gyuri, és rám nevet: -na, gondoltam, te sem ismered a nép ajakát? Miről beszélsz, kérdem. Hát erről, bök fölfele. Ha nincs szerző, előadó sem sincsen, hanem csak úgy van…
Pogány István
Szerző a Flag Polgári Műhely tagja
