Mindig meglep, mennyi butaságot, rosszindulatot, pitiánerséget bele lehet sűríteni egyetlen mondatba. „Orbán Viktor munkaidőben fogadott egy kiöregedett olasz fociedzőt” – méltatlankodott pár napja Gyuri bácsi kedvenc helyi közlönye, a 444. Nosza, húzzunk kesztyűt, és óvatosan – nehogy ránk lötykölődjön – elemezzük a kotyvalékot!

Először is: azt a bizonyos „kiöregedett” olasz fociedzőt úgy hívják: ]]>Fabio Capello]]>. Nem tudom, mond-e valamit ez a név a 444-nek vagy a cikk elkövetőjének, Botos Tamásnak. Úgy tűnik, nem sokat, különben nem pimaszkodna, hanem vigyázzállásban írna róla. A teljesítmény önmagában is tiszteletre méltó, és Fabio Capello olyan eredménysorral büszkélkedhet, amilyennel rajta kívül alig néhányan. Az AC Milan edzőjeként négyszer nyert olasz bajnokságot, az egyik esztendőben ráadásul veretlenül. Eközben a milánói együttest zsinórban háromszor a Bajnokok Ligája döntőjébe vezette, s egyszer (1994-ben) el is hódította a trófeát. A máig felejthetetlen döntőben 4-0-ra kiütötték a Barcelonát. Azután egy évet töltött a Real Madrid kispadján, s ha már ott volt, spanyol bajnokságot nyert velük. Majd következett az AS Roma és a Juventus, amelyekkel újra olasz bajnok lett. (Igaz, a Juventus címeit utóbb elvették.) Újabb egy év a Real Madrid kispadján – újabb bajnoki cím. Íme, dióhéjban az edzői sikerei. Egyéb díjainak, kitüntetéseinek ismertetésétől most inkább eltekintenék. (Nem mellékesen remek játékos is volt: a Juventusszal háromszor, a Milannal egyszer nyert bajnokságot, Olasz Kupát pedig a Romával és a Milannal egyszer-egyszer. Az olasz válogatottban 32 mérkőzésen 8 gólt lőtt.)

Lényeg a lényeg: Fabio Capello a napokban Budapestre látogatott, tudniillik ő volt a díszvendége az ]]>Év magyar sportolója gálának]]>, s ő adta át az Év edzője díjat Marco Rossinak, a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányának. Kérdezhetik, hogyan lett minden idők egyik legsikeresebb tréneréből a 444 tálalásában „kiöregedett olasz fociedző”. Hát úgy, hogy találkozott (találkozni merészelt) Orbán Viktor magyar miniszterelnökkel. E „bűnét” azzal tetézte, hogy a Nemzeti Sportnak adott interjúban efféléket mondott a magyar válogatottról: „örömmel tölt el, hogy újra magas szintre jutott a csapat, ez rendkívül pozitív fejlemény”.

Márpedig aki Orbánnal beszélget és bármilyen szövegösszefüggésben dicséri a magyar focit, az a 444–Telex–24–HVG-univerzumban levadászandó ellenségnek minősül. Az ilyen akárhány bajnokságot, kupát, Bajnokok Ligáját nyert, csupán egy „kiöregedett”, csotrogány edző, akit oda lehet vetni a lincselni kész kommentelő csürhe elé prédául. Édes Istenem! Hogyan bánhatnak ezek a Botos Tamás-félék a saját nagyszüleikkel, ha szerintük öregnek lenni ciki? Jobb bele sem gondolni.

Ja, a csodasarkazás az náluk „blokkolt” lövés. Szinte csöpög a mondatból, hogy utálják a magyar válogatottat, utálják, hogy győzött. Nyilván, mert minden győzelem az Orbán-kormány sikeres sportpolitikájának bizonyítéka, ahogyan a két Eb-részvétel is az volt. Attól is sikítófrászt kaptak. Az egyik telexes (akkor még indexes) 2016-ban például azon hőbörgött: ne legyen már baj, ha ő esetleg nem a magyaroknak szurkol. Dehogy baj, cukorborsó: minél tovább maradsz ilyen hülye, annál tovább maradtok ott hátul, a vokálban. Remélhetőleg örökre.

Nekünk, akik jóban-rosszban, győzelemben-vereségben kitartunk a mieink mellett, nehéz, szinte lehetetlen fölfognunk, hogyan képesek magyar emberek a magyar válogatott ellen szurkolni. Talán úgy, hogy ők elsősorban európai meg világpolgárok, másodsorban Washington és Brüsszel ájult csodálói, harmadsorban Orbán-ellenes szavazók, s legfeljebb negyedsorban magyarok. Munkásságukat elemezve náluk ez a fontossági sorrend. Ha ütközés van (márpedig folyton az van), akkor az előrébb rangsorolt lép életbe. Hát ezért van az, hogy amerikai érdekből magyar katonákat küldtek volna a háborúba.

Ezért beszélt arról Karácsony, hogy a kárpátaljai magyaroknak magukénak kell érezniük az (őket évtizedek óta sanyargató) ukránok háborúját. Ezért vallják, hogy Brüsszelnek mindig igaza van, és meg kell fosztani minket a nekünk járó uniós forrásoktól. Ezért mondják azt a külhoni magyaroknak, hogy „legyenek büszke szlovákok”, meg hogy a magyar helyett szavazzanak román meg szlovák pártokra. Ez az oka, hogy ha bármiben (nem csak a fociban) sikeresek vagyunk, akkor a 444, a Telex meg a többi köpköd ránk. Jó-jó, nyert a válogatott, három százalék alatti a költségvetési hiány, csökken az államadósság, van olaj és gáz, rengeteg befektető jön, folyamatosan nő az állami vagyon, ezer szép dolog épül – viszont korábban meg kikaptunk, a büdzsé és az adósság helyzete hosszú távon nem tartható, az olajhoz és a gázhoz vér tapad, és minden, ami épül, ronda, giccses meg drága. (Nem úgy az ő Időkerekük meg „Vaskeféjük”.) És mindent egybevetve, egyébként is: Orbán.

Azt írja: „munkaidőben”. Értsd: ahelyett, hogy fontosabb dolgokkal foglalkozna (a 444-ből kiindulva: a nemátalakító műtétekkel, Soros diverzáns szervezeteinek fölkarolásával stb.), nyugdíjas fociedzőkre fecsérli a munkaidejét. Érdekli is a 444-et, hogy sokszor már reggel 6-kor úton van, és éjszakába nyúlóan tárgyal. Napi 16–18 óra munka? Országot vezetni tizenkét éve? Mi az? (Bezzeg Karácsonytól el vannak ájulva, aki délelőtt ­10-kor még otthon vlogol csipás szemmel...) Miközben a munkaidővel pitiánerkednek, minden épeszű ember tudja, vagy legalábbis sejti, hogy Orbánnál többet magyar politikus aligha dolgozik. Ezt kétségbe vonni, a munkaidején élcelődni: ócska, színvonaltalan. Egyébként ugyanezek a 444-ék azok, akik Szijjártó Péter külügyminiszteren számon szokták kérni, hogy sokat utazik külföldre. Szégyellje magát! Hogy mer annyit dolgozni? Különben is, minek hozza a nyakunkra azt a rakás befektetőt?

Ugyanez a beteg gondolkodás türemkedik elő a magyar történelmi filmek kapcsán is. A baloldal dúlása idején nem készítettek egyetlen méltó, büszkeségre okot adó történelmi filmet sem. Mert merjünk kicsik lenni, ugyebár. Most, hogy végre több ígéretes alkotás is úton van, mocskolódnak. Karácsonykor a Duna Televízión lement a hatrészes Aranybulla-sorozat, amely részben dokumentumfilm, térképes illusztrációkkal, történészi narrációval. A mozifilm majd tavasszal jön. Ám a magyarországi baloldal máris rávetette magát, mint gyöngytyúk a takonyra. Szervezett trollhadsereget küldtek az egyik nemzetközi filmes oldalra, hogy lepontozzák az Aranybullát. Több ezer 1-est adtak. Majd amikor ezzel megvoltak, röhögve írták a cikkeket: „Az ElkXrtukat és az Álom.netet is megelőzte az Aranybulla a legrosszabb magyar filmek közt az ­IMDb-n” (24.hu).

Íme: ezeknek ennyi eszük van, ennyire pitiánerek és szánalmasak. Mintha attól lenne jó vagy rossz, értékes vagy értéktelen egy film, hogy a trolljaikkal lepontoztatják. Mondanám, hogy a magyarországi baloldal számára nincs lejjebb, ám ez nem igaz: mindig van lejjebb.

Borítókép: Orbán Viktor miniszterelnök fogadja Fabio Capello korábbi futballmenedzsert és -edzőt a Karmelita kolostorban 2023. január 9-én. Fabio Capello ezen a napon este az M4 Sport-Az Év Sportolója Gálán díjat fog átadni (Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán)

Pilhál Tamás