Világsztárok, de nem  világbajnokok

Tizenegy olyan játékosról közöl portrét a Kicker „Befejezetlen karrier” címmel, akik a maguk idejében világsztárok voltak, de soha nem lettek világbajnokok. Az első helyen rögtön Puskás Ferenc fiatalkori fényképe található, de az mindenképpen vigasztaló számomra, hogy megelőzi egykori csapattársát, Alfredo Di Stefánót, aki többek között Argentína és Kolumbia válogatottjában is pályára lépett, de ő sem lett soha világbajnok.

Michel Platinit legalább az vigasztalhatja, hogy 1984-ben ő vezette a franciákat Európa-bajnoki aranyéremig, más kérdés, hogy három világbajnokságon is megfeneklett velük. Lev Jasint a FIFA a 20. század legjobb kapusának választotta meg, de a Maldini, Facchetti duóval, valamint az 1966-ban 51. életévét betöltő Sir Stanley Matthews-zal egyetemben ő sem foghatta meg sohasem a világbajnoknak járó trófeát. A brazil varázsló, Zico, a német Karl-Heinz Rummenigge, a holland Ronald Koeman sem lett soha világelső hazája válogatottjával, és ugyanez a helyzet Johan Cruyffal is, aki pontosan 20 évvel a mi berni bukásunk után érezhette át a döntő utáni vesztesek keserű sorsát. Cruyff egyébként Barcelonában játékosként és edzőként is király lett, most pedig 23 év elteltével Frank de Boer és Dennis Bergkamp mellett visszatért vezetőként sikerei másik nagy színhelyére, az amszterdami Ajaxhoz. Sok siker kívánok neki!

A bizalom a titok nyitja

Németországban sorrendben a harmadik női világbajnoki címről álmodtak, de az álomból rémálom lett, a gólzápor helyett pedig könnyzápor. Huszonhatezer néző volt Wolfsburgban a lelátókon a Japán elleni találkozón, ahol a hosszabbításban, a 108. percben kapott góllal bukott el Silvia Neid együttese. Váratlan és keserű volt a vereség, hiszen a hölgyek mindenképpen szerették volna felülmúlni a férfiak tavalyi bronzérmét. A negyeddöntőbeli vereségig 14 győzelem és 1 döntetlen volt a német hölgyek mérlege a világbajnokságokon, és szinte mindenki biztosra vette a Japán elleni sikerüket, ám az átlagban tíz centivel alacsonyabb ázsiai hölgyek sikerének jogosságát senki sem vonta kétségbe. És ha mindez nem lett volna még elég: Svédország Ausztrália elleni sikere még pluszban azt is jelentette számukra, hogy a jövő évi londoni olimpián való szereplés lehetősége is elúszott.

Az angol fővárosban a svédek mellett a házigazda Anglia, valamint Franciaország képviseli Európát. Silvia Neid szövetségi kapitány azonban nyugodt maradt: „Annyi győzelem után természetesen fáj a vereség, de most az a legfontosabb, hogy minél hamarabb visszatérjünk a hétköznapokba.” Neid egyébként már a torna előtt aláírt 2016-ig, de Theo Zwanzigernek, a Német Labdarúgó-szövetség (DFB) első emberének szavai („Ha vállalja, akkor már most 2020-ig hosszabbíthatunk vele.”) világosan mutatják, miért dolgozhatnak a szövetségi kapitányok nyugodtan Németországban.A bizalom miatt. Azért, mert van bizalom irántuk még egy vereség után is. Ez a német titok alapja.

Szepesi György, fourfourtwo.hu