A megmosolyogtató és az ízléstelen, durva között persze széles a skála.
Hajdanában a következő rigmussal csúfolták a tallósi drukkerek a vezekényieket: „Dunábo úszik egy samli, / Vezekény rá akar ányi. / A samli elúszott, / Vezekény elúszott.” Ha viszont a vezekényieknek kedvezett a szerencse, ők a következő rigmust faragták: „Dunábo úszik egy ponty, / Tallós ég, mint a rongy. / Van neki egy kapusa, / Röhög, mint a fakutya.”
De hol van már a tavalyi hó? A szellemi betyárság? A futballpályák mai rigmusai csak azt tükrözik, amivel naponta együtt élünk: a terebélyesedő erőszakot, a féktelen indulatokat, a lármás közélet visszhangjait, no meg a magyar futballbajnokság alacsony színvonalát. Így aztán ebből a lehangoló atmoszférából nem keveredhet ki báj és grácia, marad a nyers, az obszcén, a durva.

Hol vagyunk már attól, amikor így szólt a mondóka: „Olcsóbb lett a papagáj, / Vasas-drukker mind szamár.” Vagy ekképpen bolondoztak a szurkolók a tehetetlen piros-kék csatárok láttán: „Kocsikerék fék nélkül, / Fut a Vasas ész nélkül.”
Ma már emberfia nincs, aki elő merne rukkolni ilyen csacskaságokkal. „Áprilisnak bolondja, / Fölmászott a toronyba, / Onnan nézi a Dózsát, / Hogy veszti el a pontját.” Valamikor a nyelv fürdött a sokféle csúfolódásban. Például imigyen: „Két forint a meleg lángos, / Kikapott a Ferencváros.” „Hajrá, Vasas, ne hagyd magad. / Fradi-csapat ócska csapat.” „Három kibli moslék, / Vesztett ma a Honvéd.”
Az első hazai futballmérkőzéseken, a Millenárison hamar lehülyézték a bírót. Az újságok persze nem hagyták szó nélkül: „Nem kérünk a csőnadrágos, nagy kalapos, hülyét kiáltó drukkerekből” – írták. Hiába volt azonban minden. A „hülye” a futball-labdával született, és a mai napig a szurkolók kötőszava maradt. De milyen messze van ez a mai rigmusok megalázó és sértegető stílusától!
Kifut a pályára a vendégcsapat, mire a hazai törzsszurkolók kemény magja rákezdi: „Meg-jöt-tek a pa-rasz-tok!” Nesze neked, fair play, sportszellem, barátság, vendéglátás! De hallani azt is, hogy: „Deb-re-ce-ni ci-gá-nyok!”
Ezek a koncertek, kihívó megjegyzések, a nyelv falsettói, vagyis fejhangjai, a tömeg agysárjának példái élnek és terjednek. Hol van már az „ég a Taksony [vagy más], mint a rongy, / Füstöl, mint a trágyadomb”; hol van húsz–harmincezer ember elbődülése, amikor minden idők legkiválóbb labdarúgóinak egyike, Orth György, a „nagy hadvezér” a felezővonalnál megkapta a labdát, és elindult a régi MTK-pályán az ellenfél kapuja felé. „Óooooo-rt!” – kiáltotta a tömeg, és nem becsmérelte a sokoldalú játékost az ellenfél szurkolótábora sem. De lelkesítették a másik világklasszist, Sárosi Györgyöt, az FTC középfedezetét is emigyen: „Gyu-ri-ka!” „Gyu-ri-ka!” Ugyanakkor szegény Bene Ferencnek, a „góleádornak” aktív labdarúgó-pályafutása utolsó éveiben csak ez jutott: „Bun-kó Be-ne!” „Bun-kó Be-ne!” Ezt nem akarta megérni egy generációval előbb Sándor „Csikar”, és ezért hagyta abba időben… De megkapta a végén az aranycsapat középcsatára, Hidegkuti Nándor is, ha nem sikerült valami, hogy: „Mé-nes-be!” „Mé-nes-be!” Az a játékos, akit korábban istenítettek.
A „tem-pó, FTC!”-t, „tem-pó, MTK!”-t harsogták a nézők 1931 előtt, és Karinthy Frigyes egyik karcolata is így fejeződik be: „Hajnal felé álmosan ráz a feleségem. Nem lehet tőlem aludni. Folyton azt ordítom álmomban: »Opata! Opata! … Tem-pó – emté-ká! Tem-pó – emté-ká!« Utána jött a Nemzeti Sport felhívása nyomán a »Huj, huj, hajrá!«”
És de szép is lett volna, ha így marad!
Alighanem Pluhár István volt az egyetlen magyar futballista, aki arról a mérkőzésről tudósított a Nemzeti Sportnak, amelyiken ő maga is futballozott. A meccs után gyorsan lemosdott, felöltözött, és irány a szerkesztőség. Nem csoda, hogy ezek után őt is megénekelték abban a rigmusban, amelynek visszatérő refrénje a „jappajdi, jappajda” volt.
„Pluhár István kapitány, / jappajdi, jappajda; / fuvolázik a hangján, / jappajdi, jappajda; / külön tehetséggel bír, / ha játszik is, cikket ír, / jappajdi, jappajda; / jappajdi, jappajda; / jappajdi, jappajda, / jappajdija – ha!”
1947. április 13-án a Kispest–Ferencváros mérkőzésen Puskást a 38. percben hordágyon vitték az öltözőbe. A második félidőben hatalmas kötéssel jött vissza. (Akkor még lehetett.) Emlékezetes volt a második gólja. (Egyébként 3:0-ra nyert a Kispest.) Ahogy futott, lobogott a kötés utána. A nézők nem hittek a szemüknek, hogy a sérült Puskás egyszeriben milyen egészséges. Öcsi értett a színjátékhoz: kiintett a közönségnek, köpött, cirkuszt csinált. Még sokáig bekiabálták neki, ha egy-egy mérkőzés során elesett a pályán: „Hord-ágy!” „Hord-ágy!”
Az elvesztett világbajnoki döntő után Sebes Gusztáv kihagyta a válogatottból Czibort, de a Honvéd balszélsője egy bajnoki meccsen öt góllal terhelte meg a Csepel hálóját a Népstadionban. (A végeredmény 7:1 volt a Honvéd javára.) A közönség meg azt skandálta: „Sebes-ség! Takarí-tás!” „Sebes-ség! Takarí-tás!” Hogy takarodjon Sebes, és Czibor jöjjön vissza.
A hetvenes–nyolcvanas évekre már sok minden feledésbe merült. Törőcsik Andrásnak például, az újpestiek válogatott középcsatárának – hiába volt táncmester a pályán – el kellett viselnie a szurkolók szarkazmusát: „Tán-colj, Törő, meny-asz-szo-nyod be-tö-rő!”. Klubtársa, a kilencvenkétszeres válogatott, többszörös gólkirály, Fazekas László is megkapta: „Li-la nad-rág, fe-hér zok-ni, Fa-ze-kas-né el-ment lop-ni.”

De ne legyünk igazságtalanok. Emlékezhetünk arra is, hogy a tömeg ismerte a dicséretet. Az ETO csatárát, Szentes Lázárt az Albertnek kijáró jelzővel illették, amikor a Rába-partiak 1982-ben és ’83-ban bajnokságot nyertek. „Szen-tes Lá-zár, te vagy a császár!” – ordította a tömeg. Lakat „tanár úrnak”, a magyar irodalom és a történelem tanárának, aki 1967-ben és ’68-ban bajnoki címhez vezérelte a zöld-fehéreket, azt kiabálták a drukkerek, amíg a mester a kijárattól a kispadig ért: „Karcsi bácsi, jó napot, bajnok lett a csapatod!” Énekeltek a Kossuth-nóta dallamára is Salgótarjánban az egykori edző, Moór Ede tiszteletére: „Esik eső karikára, / Ede bácsi kalapjára, / Valahány csepp esik rája, / Annyi áldás szálljon rája. / Haj-rá, Sté-cé!”
Legendás figurája volt a hazai futballpályáknak „Kalap”, a fruttiárus. A vezérszurkolók elődjének is nevezhetnénk honi földön. Jellegzetes rigmuskezdő kérdése ez volt: „Ki a jobb?” – ordította „Kalap”, a közönség válasza pedig így hangzott: „Ma-gya-rok!” És ez sokszor megismétlődött.
A legismertebb és legrövidebb, ugyanakkor már-már szlogenné vált elismerést a nemrég kilencvenedik születésnapját ünneplő Baróti Lajos, az újpestiek hajdani mesteredzője vívta ki magának. Baróti 1967-től négy éven át irányította a lila-fehéreket, akik ezalatt három bajnokságot nyertek. A rigmus a következő volt: „La-jos bá-csi, kö-szön-jük!”
A példák azt bizonyítják, hogy főleg az élcsapatokról szóltak a mondókák, és szólnak az ízetlenségek, a durvaságok. Amikor még nagy csapat volt a Vasas, a szurkolók így danoltak: „A Vasas nyeri a bajnokságot, / Müller Sanyi a gólkirályságot, / Váradi az év labdarúgója, / az NB I-ből kiesik a Dózsa.” Müller a középpályán szervezte a játékot, Váradi a bal szélen. Utóbbi 1977-ben gólkirály volt és ezüstcipős.
Maradjunk még a dalolásnál. A Megy a gőzös… dallamára költötték a szurkolók a következőket: „Megy a gőzös, megy a gőzös Budapestre, / Az FTC-, az FTC-sporttelepre, / Elöl ül a Ferencváros, / Hátul meg a görbe lábú Farkas János. F-T-C [lassan], F-T-C [gyorsan]!”
A Mennyből az angyal… kezdetű karácsonyi éneket szintén átköltötték a szurkolók, amikor ekképpen nótáztak „Pestről a Fradi / Lejött hozzátok, / Bányászok, bányászok, / Máma a Flóri / Két gólt fog rúgni, / Lássátok, lássátok!”

S amikor azt reméljük, hogy minden így marad a jövőben is, akkor egyszer csak azt halljuk: „Gá-gá-gá, …-zi M-T-K!” Ízléstelen, durva és trágár szavak, kifejezések melegágya egy-egy tábor kemény magja, amikor a cél az ellenfél szurkolóinak becsmérlése, kigúnyolása, lejáratása. Nem egy esetben pedig a játékvezető szidalmazása: „K… anyád! K… anyád!” A szitkozódások, káromkodások végén felröppent egy-egy „jó” tanács is: „Me-ne-kül-je-tek!”
A futballpályák hazai nézőtere csataövezet lett, háborús színhely. Újabban nemcsak ordibálják, hanem transzparenseken is kinyilvánítják a véleményüket a szurkolók egyes játékosokról és edzőkről. Azzal kezdődött például a Fradinál, hogy: „Vincze, takarodj!” „Novák, takarodj!” (Amióta kiderült, hogy „Nemere” álnéven a csapat egyik besúgója volt, könnyen rákerülhet ismét a transzparensre…) „Nyilasi, lejárt az idő!” „Varga, menj haza!”
Szép gesztus volt a közelmúltban, hogy a Fradi játékosai egy hirdetésen a másság elfogadása mellett kardoskodtak. Ezzel együtt bizonyosra vehető, hogy a társadalmi feszültségek lecsapódásának egyik színhelyén, a futballpályán a rigmusok változatlan hevességgel árulkodnak majd a korról, amelyben születtek. Legfeljebb csak abban reménykedhetünk, hogy a csata nem durvul el jobban. Bár e téren nem vagyok optimista. Mindenesetre nosztalgiával idézzük a régi rigmusokat, amelyek – sajna – nem jönnek már vissza. A mondandónk elején citált vezekényi rigmus így folytatódik: „Jobbra rúgják a labdát, / Balra veti el magát. / Csereg a háló, bent a gól, / Gyüge kapus gyakorol.”

Kő András, mno.hu