Mivel Franciaországban a rossz lóra tettek, most aztán kénytelenek lesznek a befutónak várt hálószoba-csődörüket a lestrapált csatalovukkal helyettesíteni, éppen a rövidesen esedékessé váló akadályverseny előtt. Dominique Strauss-Kahn, a Nemzetközi Valutaalap (időközben lemondott) guruja, a világ (Obama után) második legbefolyásosabb embere, aki minden valószínűség szerint a Francia Köztársaság következő elnöke lett volna, hirtelen leesett a paradicsomból, ahol az utóbbi években levitált, mert politikai riválisa, Nicolas Sarkozy úgy próbált megszabadulni tőle, hogy az IMF élére katapultálta.

 Íme a New York-i rendőrség szűkszavú jelentése a kibontakozó francia „királydráma” rezüméjeként: „Május 15-én 15 óra 29 perckor a Sofitel szálloda egyik 33 éves, fekete fajú, női alkalmazottja arról értesíti a rendőrséget, hogy nemi erőszak áldozatává vált a hotel 2806. számú szobájában.

Amikor a nő bement a szobába, annak lakója, Dominique Strauss-Kahn 62 éves fehér férfi meztelenül kilépett a fürdőszobából, leszorította a nőt az ágyra, és péniszét a szájába tette. A férfi ezután rendezte a számláját és a JFK repülőtéren repülőre szállt, a rendőrség azonban leszedte a gépről, őrizetbe vették. A gyanúsított az IMF elnöke (sic), és Franciaországban ’miniszterelnökké’ (sic) fogja magát jelöltetni. Diplomáciai státusa nincs, és már korábban is voltak szexuális botrányai.”

 Az IMF ex-vezérigazgatója ellen azóta hét vádpontban emeltek vádat, amelyekért bűnössége megállapítása esetén elvileg akár 70 évi börtönt is kaphat. Mint tudjuk, és ahogyan azt Strauss-Kahn immár a saját bőrén is tapasztalhatta, a baj sohasem jár egyedül. Alteregója ez alkalommal egy csinos, szőke, 31 éves francia újságírónő személyében bukkant fel, aki most azt állítja, hogy a férfi 2001-ben egy interjú készítése közben őt is kis híján megerőszakolta. Néhány éve a legnézettebb francia tévéshow-ban a támadója nevének említése nélkül már elmesélte a sztorit, de persze az eset körülményeiből mindenki kitalálta, hogy kiről is van szó valójában. Feljelentést azonban nem tett, mégpedig a saját anyja nyomására, aki egyébként Strauss-Kahn „elvtársnője” – elvégre egy magafajta (neje vagyonának köszönhetően) multimilliomos bonviván keresve sem találhatna magának alkalmasabb terepet az önmegvalósításra a francia szocialista pártnál, amely a népi osztályok egykori szószólójából mára a nagytőke kiszolgálójává züllött. Egyébként az a dolgozat, amelyet a jövő évi francia elnökválasztás esélylatolgatása végett az egyik Strauss-Kahnhoz közeli agytröszt készített, ugyancsak megállapítja a munkásosztály és a szociáldemokrácia közötti szakítás tényét.

A Terra Nova alapítvány 88 oldalas dokumentuma szerint a baloldal végleg eljátszotta a népi osztályok támogatását, és már semmi esélye sincs arra, hogy a választási harcban visszaszerezze azt. Ha pedig meg is próbálná, úgymond „elveszítené a lelkét” (sic), mert a munkásság időközben a jobboldalra, annak is a legszélére sodródott, és már nem osztja ugyanazokat az értékeket, mint a Strauss- Kahn által reprezentált „kaviárbaloldal”, amelyet éppen ezért a jövőben nőkből, fiatalokból, kisebbségiekből és diplomásokból kellene összegereblyézni. Ez persze távolról sem csak a francia helyzet sajátossága.

Az európai és amerikai baloldali think tankek áprilisi spanyolországi találkozóján ugyanis egyértelművé vált, hogy a munkások és alkalmazottak elhidegülése a szocialistáktól általános tendenciának tekinthető, addig azonban már nem jutottak el az önvizsgálatban, hogy legalább saját maguknak bevallják a jelenség okát, mint a kapitalizmushoz való elvtelen dörgölőzés óhatatlan következményét.

 Szimptomatikusnak is mondható, hogy az európai kulturális elit által – egy gyereklány bedrogozása és megerőszakolása ellenére – ajnározott és mentegetett Roman Polanski után most Strauss-Kahn érdekében lépett működésbe a szokásos törzsi szolidaritási reflex. A szerecsenmosdatás során egészen odáig fokozva a pofátlanságot, hogy mindenáron egy „nemzetközi összeesküvés” vétlen áldozatának próbálják beállítani, eközben nagyvonalúan eltekintenek védencük „chaud lapin” (nőcsábász) hírnevétől, adott esetben pedig attól, hogy most jóval többről volt szó, mint egy félresikerült Neandervölgyi hódítási kísérletről.

Pedig ahogy a francia kormánypárt egyik (szintén törzsbeli) parlamenti képviselője, Bernard Debré orvosprofesszor mondta a L’Express c. hetilapnak azt követően, hogy a blogján „szexuális bűnözőnek” titulálta Strauss-Kahnt, akinek szerinte „kezeltetnie kellene magát”, most már „ki kell lépni a képmutatásból, mert nem először tette ezt a Sofitelben, ahol rendszeren megszállt. Ugyanez már többször megtörtént évek óta.

Mindenki tudta ezt a szállóban, és az alkalmazottak már éppen fel akartak lázadni. A vezetőség is tisztában volt vele, de eddig nem mertek szólni, inkább elsimították a többi ügyet…”, egészen a fatálisnak bizonyuló legutóbbi malőrig.

„Én úgy vélem, hogy minden zsidónak a diaszpórában, (…) mindenütt, ahol csak teheti, segítenie kell Izraelt. Egyébként ezért fontos, hogy a zsidók politikai vezető posztokat foglaljanak el. Nem mindenki gondolja ugyanezt a zsidó közösségben, de én azt hiszem, hogy ezt kell tenni. (…) Végső soron a posztjaimon és a mindennapi életemben az összes tettemmel arra törekszem, hogy hozzátegyem szerény kövemet Izrael földjének (sic) a felépítéséhez”, fogalmazta meg egyszer Straus-Kahn a hitvallását (Passages, 1991. február-március). Nos hát, a dolgok jelen állása szerint az ő „szerény kövét” legfeljebb a siratófalba tudják beépíteni Izraelben. Ahogyan a nemi erőszak és más szexuális bűncselekmények miatt – természetesen teljesen ártatlanul – hét év börtönre ítélt volt államelnökükét, (az ELTE díszdoktorává választott) Móse Kacavét is. Polanski, Kacav, Strauss-Kahn – a kőkorszaki szakik? A nőkhöz való viszonyulásuk tekintetében legalábbis mindenképpen.

Gazdag István, demokrata.hu